Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Emlékező macskakövek

Amos Oz Nobel-békedíjas izraeli író, aki a nácizmus európai térhódítása idején családjával még gyermekként Izraelbe települt, egy ízben megkérdezte édesanyját: "Megbocsátunk mi valaha a németeknek?" Mire anyja a következőt válaszolta: "Ha ők soha nem bocsátanak meg önmaguknak, akkor mi egyszer talán egy kicsit megbocsátunk nekik. Ha viszont ők egyszer megbocsátanak önmaguknak, akkor mi sosem bocsátunk meg nekik." (Amos Oz: Israel und Deutschland. Vierzig Jahre nach Aufnahme diplomatischer Beziehungen. [Izrael és Németország. A diplomáciai kapcsolatok felvétele után negyven évvel.] Bundeszentrale für politische Bildung. Bonn, 2005. Ford.: B. Á.)

Az 1947-ben született kölni művész, Günter Demnig azon németek egyike, akik nem tudnak felejteni, és nem hajlandók megbocsátani. A szobrász kis réztáblácskákba vési a holokauszt alatt elhurcoltak nevét, születésük és deportálásuk időpontját, valamint meggyilkolásuk helyszínét. Az így készült, macskakőre emlékeztető, tízszer tíz centiméteres táblácskákat az áldozat utolsó lakása vagy háza bejárata előtt a járdába illeszti. A német városok, falvak lakói 1997 óta mintegy kétszáz helységben, csaknem kilencezer ház előtt bukkanhatnak úgynevezett Stolpersteinokra (nyersfordításban: "botlókövek"-re , "botlatókövek"-re). Az akció címe németül egy frappáns szójáték, mert a "Stolperstein" egy létező szóösszetétel, melyet átvitt értelemben használunk, ha fennakadunk valamin, nem tudunk átlépni rajta, napirendre térni felette. A "botlatás" a gyakorlatban természetesen csak szimbolikus, hiszen a művész a köveket a járda szintjébe süllyeszti, beléjük botolni tehát nem lehet. Demnig munkái a nácizmus alatt megsemmisítésre kijelölt összes áldozatcsoportra emlékeztetnek: zsidókra, romákra, politikai áldozatokra, kommunistákra, szociáldemokratákra, üldözött keresztényekre, az eutanáziaprogram áldozataira, Jehova tanúira és homoszexuálisokra - tehát mindazokra, akiket a nemzetiszocialisták faji vagy politikai okokból üldöztek, és ezért letartóztatás, kínzás és végül a fizikai megsemmisítés fenyegette őket. Az emlékező macskakövek kézzelfoghatóvá teszik a deportáltak eltűnt nyomait, láthatóvá teszik a hiányt, és ezáltal elkerülhetetlenül szembesítenek a történelemmel - ott, ahol erre a legkevésbé vagyunk felkészülve: saját mindennapjainkban, saját utcánkban, házunk előtt, a kedvenc kebabos bejáratánál, tehát közvetlen környezetünkben.

Az ilyen és hasonlóan egyszerű, egyben provokatív művészeti projektek hatalmas előnye, hogy nyilvános köztereken azokat is eléri, akik maguktól nem érzékenyek erre a témára, a holokausztra való emlékezés ébrentartásában ezért egyre nagyobb szerep juthat nekik.

A hagyományos, legtöbbször államilag létrehozott holokauszt-emlékművek szinte kivétel nélkül általánosságban emlékeznek meg az áldozatok összességéről. Günter Demnig akciójában ezzel szemben minden áldozatnak saját kő jut. Ezzel a gesztussal utólag, legalább szimbolikusan visszakaphatják identitásukat, egyediségüket, a felfoghatatlanul nagy számok, adatok névtelensége helyett egyes emberek személyes sorsával szembesülünk. Ezzel egyidejűleg természetesen minden egyes kő az áldozatok összességét is szimbolizálja, hiszen valamennyi szükséges követ egy emberöltő alatt is lehetetlen lenne letenni.

Az emlékező macskakövek mérete, elhelyezése és tartalma is feltűnő, szokatlan, hiszen ahhoz vagyunk szokva, hogy házak falán elhelyezett méretes emléktáblákkal emlékezzünk fontos és híres emberekre. Az utcán sietve legtöbbször azonban inkább lefelé, az aszfaltra szegezzük tekintetünket, mintsem a házfalakat pásztáznánk, így az apró, közemberek sorsára emlékeztető macskakövek végül sokszor szembeötlőbbek, mint a hagyományos emléktáblák.

Az eredeti elképzelések szerint a földön fekvő kövek a lépéseink által csiszolódnak - átvitt értelemben az emlékezés is folyamatosan felfrissül. A németországi tapasztalat ezzel szemben azt mutatja, hogy ahol van elég hely, ott a járókelők kikerülik őket, nem lépnek rájuk - feltehetően, mert az emlékező macskakövek sírkövekre emlékeztetik őket. Ez a kapcsolattársítás a művész részéről nem szándékos - emellett persze elgondolkodtató, hiszen a legtöbb áldozatnak nincs igazi, saját sírköve. Ha nem lépnek rá, akkor az emlékező macskakő besötétedik, a fém befeketedik, de a szöveg mindig jól olvasható marad.

A kövek elhelyezése nemcsak figyelemfelkeltő és elgondolkodtató, de nagyon praktikus is. Házfalakra elhelyezni bármit is ugyanis csak hosszú engedélyeztetési folyamat útján lehet, melyhez elengedhetetlen az ingatlantulajdonosok hozzájárulása. A járda ezzel szemben közterület, tehát ebben az ügyben a helyi önkormányzatok az egyedüli illetékesek.

Itthon is sokat hallhatunk, olvashatunk a német állam csaknem "példás"-nak mondható, a múltat feldolgozni akaró erőfeszítéseiről. Ilyenkor azok a hivatalos, politikai állásfoglalások jutnak el hozzánk, amelyben a német állam vezetői újra és újra nyilvánosan tanúbizonyságot tesznek a holokauszt emlékének ápolása és a német felelősség viselése mellett.

De vajon hogyan fogadja az utca embere, ha az emlékezés - a Vergangenheitsbewältigung - ennyire konkrét és közeli formát ölt, mint Demnig akciójában? A kezdet kezdetén Kreuzbergben, Berlin tradicionálisan multikulturális-alternatív negyedében a döcögő hivatalos engedélyeztetési folyamat miatt Demnig egy témába vágó művészeti fesztivál alkalmából három követ illegálisan tett le. Néhány hónapig nem is szólt senki semmit, amikor is viszont egy napon útépítési munkák miatt útban voltak a Stolpersteinék és el akarták őket távolítani. Az útépítő munkások váratlanul megtagadták az emlékező macskakövek kivételét, mondván, hogy az egy emlékmű, ők nem nyúlnak hozzá. Így végre az építővállalaton keresztül az önkormányzat is felfigyelt a projektre. Kiszálltak és a helyszíni szemle után utólag legalizálták Demnig akcióját. A Stolpersteine-akciót egy civil művészeti kezdeményezés indította útjára, és azóta is állami támogatás nélkül, teljes egészében az elkötelezett polgárok támogatásával, munkájából él.

Művészeti ötletnek indult, ami rohamtempóban, lavinaként terjedt el országszerte. Minél nagyobb nyilvánosságot kapott az akció, annál többen érdeklődtek, kapcsolódtak be a munkába. Az Stolpersteine-akció mára Európa legnagyobb decentrális emlékműve, amely az egyes kövek hálójából áll össze és folyamatosan tovább növekszik.

Günter Demnig műhely-kisbuszával az utóbbi években gyakorlatilag szünet nélkül járja az országot. A művész ma már gyakorlott útépítőkhöz méltó, rutinos és szakszerű mozdulatokkal saját kezűleg helyezi el a betonblokkokra applikált réztáblácskákat. Ez alatt alkalma nyílik szóba elegyedni a lakókkal, akik, beszámolója szerint, túlnyomó többségében nagyon pozitívan reagálnak, legtöbbjük gratulál a kapualjban ügyködő művésznek, hangot ad elismerésének. Demnig ezen kívül azt tapasztalja, hogy a köveken keresztül hirtelen elkezdi az embereket érdekelni: vajon mi történt a holokauszt idején az én utcámban, az én házamban, az én lakásomban?

Minden egyes követ privát adományokból finanszíroznak. Németországban 95 euró - kb. 25 000 forint - szükséges ahhoz, hogy újabb követ tehessenek le. Az anyagi háttér biztosítása után helyi önkéntesek - magánszemélyek vagy különféle egyesületek, szervezetek, pártok tagjai, fiatalok és iskolások - segítenek a szervezésben. A támogatók lelkesedése, elkötelezettsége sokszor magát a művészt is meglepi. Az akció egy nyugdíjas híve például 75. születésnapja előtt izgatottan hívta fel Demniget: minek neki a sok felesleges ajándék, kitalálta tehát, az ünneplő sereg minden vendégétől azt kéri, adakozzanak Stolpersteinekre. A nagy nap után a hölgy csalódott hangon panaszolta: csak 15 kő ára (1500 euró) jött össze...

Az eleinte kissé nehézkes engedélyeztetési folyamat után a hivatalos, állami elismerés sem váratott sokáig magára. A német szövetségi elnök, Horst Köhler személyesen támogatja Demnig munkáját.

2005 októberében Günter Demnig a Stolpersteine-akcióért megkapta a német állam legmagasabb kitüntetését, a Német Szövetségi Köztársaság érdemrendjét (a Verdienstorden der Bundesrepublik Deutschlandot). 2006 augusztusában a művészt Köln díszpolgárává avatták.

Az emlékező macskakövek eddigi története, a személyes és hivatalos elismerések hada azt mutatja, hogy Németországban a társadalom széles rétegeiben tapasztalható az igény a holokauszt emlékezetének ébrentartására. Úgy tűnik tehát, az elkötelezettség nem marad a hangzatos politikai szózatok szintjén, az elmúlt évtizedek során valóban kialakulhatott egy erős társadalmi konszenzus, amely szerint az ilyen és hasonló, a megemlékezést szolgáló művészeti munkák egyértelműen értékesek és fontosak.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Demnig ne találkozna elutasítással és kritikával. Amellett, hogy a Zsidók Központi Tanácsa Németországban (Zentralrat der Juden) támogatja a munkát, helyenként egyes zsidó közösségek mégis ellenzik az emlékkövek elhelyezését, mert úgy vélik, hogy az áldozatok emlékét ezzel "lábbal tipornák".

A legkomolyabb problémát Németországban a háztulajdonosok jelentik. Demniget néhányuk be is perelte: az emlékkövek elhelyezése a tulajdon megsértésével jár együtt, vagyoni kárt okoz, hiszen megnehezít(het)ik a lakások eladását vagy bérbeadását. Az eddig elhelyezett kilencezerből megrongált negyven kő közül hármat egy kölni háztulajdonos távolított el, mert a tulajdona elleni sértésnek érezte azokat. A vandalizmus ezzel együtt Németországban nem jelent komoly veszélyt. Ha egy követ megrongálnak, akkor a környékbeliek nemegyszer gyűjtést rendeznek kicserélésükre - mely után sokszor több emlékező macskakő kerülhet az aszfaltba, mint amenynyit tönkretettek.

Több európai országból érdeklődnek a kezdeményezés iránt, az első külföldi kőletételre 2006 nyarán, Ausztriában került sor. A Bipolar német-magyar kulturális projekt támogatásával ez év őszén Magyarországon is útjára indult a Stolpersteine-akció. 2007 tavaszán és nyarán Günter Demnig országszerte nálunk is el fogja helyezni az első emlékező macskaköveket. A hazai történelmi és politikai háttér, illetve társadalmi struktúra erősen különbözik a némettől, ezért nyilvánvaló, hogy egy Németországban gyökerező kulturális megnyilvánulás "importja" nem működhet. A kezdeményezés inkább kísérletként fogható fel: vajon hogyan fogadják a magyar városok, falvak lakói az emlékköveket? Kialakulhat-e az akció során Magyarországon is a németországihoz hasonló civil érdeklődés és befogadókészség?

A kezdeményezés és az azt kísérő rendezvények akkor érik el igazán céljukat, ha elindítanak egy olyan konstruktív párbeszédet, amely új, elgondolkodtató impulzusokat teremt, kérdéseket vet fel: mire, hogyan és hol szeretnénk itthon emlékezni?

Berger Ágnes
2007. április 13.