Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Művi zümmögés
Bartók bogarai kiállítás a 2B Galériában

A tavalyi Bartók-emlékév miatt számos megemlékezés, kulturális rendezvény, koncert és életrajzi kiállítás tisztelgett a kiváló zeneszerző munkássága előtt. A megszokottabb zenei rendezvények mellett ugyanakkor képzőművészeti tárlatokat is láthattunk, gondoljunk csak a Vízivárosi Galéria Hommage á Bartók című kiállítására, melyen nyolc mutatta be művein keresztül, hogy mit jelent számára a Bartók-jelenség.
A 2B Galéria jelenlegi kiállításán nem a zeneszerző és nem is a népdalkutató Bartók a kiindulópont, hanem a bogárgyűjtő. A kiállító tizenegy magyar és két amerikai művészt tehát nem, vagy nem csak a zenész Bartók, hanem a bogaras Bartók inspirálta. A „bogaras” jelző a magyarban kettős értelmű, és közkeletűbb jelentése valamilyen furcsa szokással, kényszeres megrögzöttséggel rendelkező embert ír le. Ebben a megfogalmazásban ez nem lenne érvényes Bartókra, aki a visszaemlékezések szerint gyűjtőszenvedélyében is legalább annyira precíz, alapos és módszeres volt, mint a népdalkutató-tevékenységében, és hasonló gonddal osztályozta mindkét típusú szerzeményeit, a népdalokat és a bogarakat.
Mindezt többek között már csak azért is érdemes figyelembe venni, mert volt olyan kiállító, akit éppen ez a bartóki módszeresség és rendszeresség, az egyetemes és/vagy a saját maga kidolgozta rendszerben rejlő lehetőség inspirálta műve megalkotásakor. Itt leginkább Elekes Károly gondolhatunk, aki „Mezőségi design” című munkájában egy Bartók által feldolgozott népdal dallamát „rakta ki” eltérő mértékben, tehát különböző szögekben kinyitott bicskák segítségével. A műhöz hozzátartozik az eredeti kottalap, illetve az a néhány vázlat, mely a bicska-szögeket zenei hangokkal felelteti meg.
©wierkiewicz Róbert külön teremben mutatta be installációját, melyben főleg a bogarak és lepkék légiességét, repülését tette meg vizsgálódásai kiindulópontjának. Ezt nemcsak egymáshoz csavarozott, és legyező- (vagy szárny-)szerűen szétterített lapjainak megfestése is igazolja, hanem az a szerkezet is, mely egy lendületes foltokkal díszített hengert, felfújható zsákot hernyó-féle lénnyé dagaszt, majd másik végén a kiáramló levegő egy szélhárfát mozgat és szólalta meg. Mindezekkel tehát – többszörös áttétellel ugyan, ám annál izgalmasabban – a repülés, légiesség és zene összefüggéseit tematizálja.
Ennél a felvetésnél jóval kritikusabb megközelítést láthattunk Kicsiny Balázs munkájában. Négy életnagyságú figurája a jellegzetes foszforeszkáló mellényekkel légiirányítónak felöltöztetve, kezükben elektromos fáklyával, fejükön azonban kaptárral irányítják a le- és felszállást. Elsőrendűen gondolhatunk annak abszurditására, hogy minek kellene a méheknek légiirányító. Más értelmezés alapján feltűnhet, hogy fejükön a kaptárral maguk az irányítók nem látnak. Azok tehát, akiknek dolguk elsősorban az lenne, hogy lássanak ahelyett, aki erre helyzetéből adódóan nem képes (például a pilóta a pilótafülkében hátrafelé). Azzal tehát, hogy ők ettől függetlenül irányító mozdulatokat végeznek (ráadásul négyen egymással szemben állnak) azt is mondhatnánk, hogy a „vak vezet világtalant” mondást is parafrazeálják.
Ezek mellett egészen más felfogásokkal is találkozhattunk: Hajagos Andrea, Tandori Dezső és Várnagy Tibor együttes munkája egy hangyaversenyt mutat be, melynek interpretációját Tandori álnépdala könnyíti meg, bőséges iróniával megfogalmazva az eljutás, átjutás, fizikális és szellemi (tovább)haladás lehetetlennel határos nehézségeinek kérdését. Hasonlóan szatirikus object-tel jelentkezett Roskó Gábor is, amikor egy művön belül hozott össze egy molycsapdát és egy kiránduló és/vagy iskolás kisfiút.
A többi kiállító leginkább a két fő érdeklődési- és gyűjtési terület összevetésével kísérletezett. Rácmolnár Sándor „Csendgyűjteménye” olyan régi bakelitlemezeket mutat, melyekből jellegzetesen megformált bogárszerű lényeket vágott ki. Alaposabban megfigyelve feltűnik azonban, hogy a „fantáziabogarak” különböző típusú, és eltérő mértékben felnagyított zenei jelekből állnak össze. Bori Bálint és Lábas Zoltán közös művén (Darázs garázs) az alkotók egy üres kottafüzet egyik lapját hajtották vissza hengerré, mely a falhoz betolva, másik vége felől „darázs-garázsként” működhet, ahol a ténylegesen persze nem létező garázs-használók által keltett hangeffekt is érzékelhető egy kis napelemes forgó segítségével.
Mindkét amerikai kiállító hang(szer)-objectet készített: John Roach műve mechanikai beavatkozás révén, azaz emberi pörgetés által szolgáltat a bogarak zümmögő repülését imitáló hangot. Az már csak ironikus többlet, hogy a tárgy elkészítésénél még egy eredeti funkciójában jelenleg kihasználatlan CD-lemez is felhasznált. Ken Butler a legközvetlenebbül feleltette meg a két területet: olyan hegedűt konstruált, melynek teste átlátszó plexiből készült és bogárgyűjteményt tartalmaz. Zsák Árpád másképp szintetizálta a két kérdést: „Tücsök” művének kialakítása emlékeztethet ugyan egy tücsökre, de az állat felidézése inkább a megszólaltatható ciripelő hangból adódik.
A kiállított munkák tehát remekül járták körül a kérdéskört. Habár az ironikus-szatirikus hangulatú művek domináltak, ez talán azzal is magyarázható, hogy a két terület, a zene és bogárgyűjtés, egymástól olyan távolállónak látszik, hogy igen nehéz más hangvételt megütni. Sebaj. Ettől még mindkettőt lehet önmagában komolyan művelni. Néha pedig feltűnik egy-egy bartóki karakter, aki képest mindkettőbe szenvedélyes szigorral belevetni magát.

SOMHEGYI ZOLTÁN