Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Legjobb kiállítások

A múzeumok és nagy kiállítóhelyek általában nagyobb figyelemmel kísért tárlatai helyett néhány kisebb galéria és intézmény színvonalas kiállítását, egyéni kezdeményezését szeretném kiemelni. Nagyszerű művek élvezetével ajándékozott meg Chilf Mária Brumi nem felejt című kiállítása a Karton Galériában, Gerber Pál kiállítása a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, Ősz Gábor filmjeinek bemutatója a Lumen Galériában és a Dinamóban, Waliczky Tamás kiállítása a Millenárison, Lakner Antal műveinek bemutatója a Trafóban. A jó művek bemutatásán túl a jó kiállítás összetett élményét jelentette a 2B Galériában rendezett Önarcképek című kiállítás.
Évek óta következetesen koncepciózus és színvonalas kiállítások jellemzik a 2B Galéria programját. Az Önarcképek című kiállítás alapgondolata az Európai Iskola 1946-os önarckép-galériájának megidézése volt. Az új magyar művészet önarcképe című egykori kiállításon, melyen az Európai Iskola 15 tagjának önarcképe szerepelt, a művészek szándéka szerint az új és mindig megújuló magyar képzőművészet, egyben az új – Nyugat és Kelet szintéziséből felépülő – európai képzőművészet arcképe mutatkozott meg. A tárlatot a kiállító művészek portréit és rövid önvallomásait tartalmazó kiadvány kísérte. Jelen kiállításon sikerült bemutatni néhány ’46-ban kiállított művet, Ámos Imre, Bán Béla, Gadányi Jenő és Lossonczy Tamás munkáit, Anna Margittól pedig ugyanabból a korból származó másik mű szerepelt. A 2B Galéria azonban nem elégedett meg az emlékállítással. A mai magyar kortárs képzőművészet ismert alakjainak meghívásával, 42 képzőművész többségében e kiállításra készített önarcképével és rövid írásával arra tett kísérletet, hogy a tisztelgésen túl felvázolja az aktuális magyar képzőművészet önarcképének metszetét, Pataki Gábor szavait idézve „felvillantson valamit napjainknak az Európai Iskola korához s helyzetéhez képest talán kevésbé küldetéses és sokszínűbbé váló művészetfogalmaiból”. Gondolati és vizuális igényesség és szakmai kvalitás jellemezte a jó ízléssel és megfelelő arányérzékkel rendezett és megvalósított kiállítást, melyhez az 1946-os eredeti kiadvány reprint kiadása és az ahhoz hasonló szerkesztésű és megjelenésű 2005-ös kiadvány kapcsolódott. A kiállítás kuriózuma Lossonczy Tamás szereplése, aki 101 évesen ismét megrajzolta önarcképét.

Felfedezés:
Az imént tárgyalt kiállítás anyagába jól beilleszthetőek lennének Orbán György munkái, melyek számomra az év felfedezését jelentik. A Lumen Galériában, a 2005-ben megjelent Fotómátrix című CD-romon, majd a Műcsarnok Magánügy? című kiállításán látva fotóit, újra és újra elfogott a felfedezés jóleső érzése. A 73-ban született fotós különböző sorozatai (Önarckép, 2000; Asszimiláció, 2004) az önarckép műfajának hagyományaira épülnek. Korunk, média uralta környezetünk, a valóságképünket átalakító, torzító tömegkommunikációs cirkusz szolgáltatja azt a közeget, melyben az én-ábrázolás, én-keresés kérdéseit firtató alkotó, mintha akarata ellenére csusszanna bele különböző álvalós helyzetekbe, melyekben aztán tökéletesen elveszett emberként viselkedik, helyét keresve ebben az összekuszálódott rendszerben.
Orbán György humora, öniróniája közeli rokonságot mutat a 70-es évek cseh újhullámának megnevettető, mégis gyomrot összeszorító világával, mely bár mindig is jelentős számú közönséget vonzott Magyarországon, paradox módon alkotóink a legritkább esetben éltek vele.

Csalódás:
A tavalyi év során a legtöbb keserűségre a politika kultúrához való viszonyulása, a kulturális intézmények egzisztenciális és gazdasági helyzetét illető állandó bizonytalanság adott okot. Ez a helyzet a színvonalas szakmai munka ellehetetlenítésével fenyeget, és megalázó helyzeteket idéz elő. Rombolni pillanatok alatt lehet, újra építeni évek, évtizedek munkája.
A politika szeplői úgy tűnik, nem értik, hogy a kultúrát nem az azonnal megtérülő üzleti befektetések mércéjével kell mérni, ennek ellenére mégis konkrét érték. Egyenként mindannyiunk értékmérője, összeadódva az egész országé.

Simon Katalin