Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Önarcképek
Csoportos kiállítás a 2B Galériában

Ritkán tapasztalhatóan érdekes, gondolatokat inspiráló, a mintául választott, egykori Európai Iskolás kiállítás szellemiségét továbbépítő csoportos tárlatban gyönyörködhettünk a Böröcz fivérek által irányított óbudai galériában. A kiállítást két, szépen kivitelezett kiadvány örökíti meg – a látogatók emlékezetén túl – az utókornak: a vastagabb könyvecske a ma alkotó résztvevők önportréit, portrévariációit és munkájukhoz kapcsolódó, írásos vallomásait rakja egymás mellé, a többiek kiállító társává szegődött, kortalanul dolgozó Lossonczy Tamáséi mellett, aki műveivel, írásos soraival összeköti a két tárlatot és kötetet, mivel az 1946 – ban megjelent és most reprintként kiadott könyvben is szerepelt. Dicséri a szervezőket, hogy a 2B – ben a korábbi kiállítás anyagának nagy része is falra került. Az "Új Magyar Művészet Önarcképe" című reprintben pedig, a múlt század negyvenes éveiben született művek szemrevételezése mellett, az azokhoz fűzött alkotói meditációkat olvashatjuk. Többek között, Lossoncsyéit is. Önarckép helyett című szövegének végén például, a következő mondatot: "A kép: alkotója világnézetének hordozója." Ha végiggondolom a kétféle önarcképgyűjteményben látott műveket, azok mindegyikének központi témája Lossonczy megállapításával rímmel. Az anyagokban látható képek témája ugyanis, nem az önarckép – értsd: önmagam arcképe – volt, hanem az önarcképkészítés gesztusa, értelme, filozófiája, az önarcképben sűrített világkép, vagy az ön/arc/kép világba történő kivetítésének lehetősége, célszerűsége, azaz megint csak, értelme. Más – e az a kép rólunk, ami kint van és az ami bennünk él, illetve meddig tudunk kimenni úgy, hogy mégis belül legyünk? Ha megőrizzük önmagunkat, a kint megélt élményeket meddig tudjuk behozni úgy, hogy mér belül legyünk, de még hitelesen őrizzük kinti világunkat? Látjuk – e kint magunkat, vagy kintről nézünk befelé miránk? Van –e ebben tudatosság, és van – e illúzió? Jön elő a dilemma és nem rózsaszín mázzal, hanem a kép/geometria/eszköztár/látásmód játékos, filozofikus vagy filozofikusan játékos megközelítésével, olyan intellektuális, végtelenül precíz művészek munkáiban mint Csörgő Attila és Nádler István. Végigidézgetem, kivédve egyúttal a blöffölés vádját is, a meghatározó szereplőket.




Czóbel Béla: Ne áltassuk magunkat, a mi művészetünk még csak bölcsőjében van, ami érdekes, az határainkon belül az, a nemzetközi művészetbe még nem volt beleszólásunk.
Bada Márta: Ha végignézek az erdőn, nem a régi. Sem a növények, sem a vizek. Összetört a természet, miként az emberek is.




Bak Imre: A kép arc, amely készítőjére is visszanéz.
Csörgő Attila: Az inverziónak van egy érdekes tulajdonsága, amely nekem tetszik. Bizonyos feltételek esetén zárt alakzatok kifordíthatóvá válnak: belsejük kívülre kerül, a körülöttük lévő térrész pedig a belsejükbe vándorol. Ez olyan, mintha a konyhában az asztalon fekvő gyufásdobozból a gyufák a dobozon kívülre kerülnének, a konyha pedig asztalostul a doboz belsejébe sorolódna. Az Inverz önarckép ezt a "kifordító" tulajdonságot használja. A geometria szigorának hála, tragikus következmények nélkül kifordulhatok önmagamból. … Ahogy a kint és a bent egymással helyet cserél, úgy többé nem a környezet vesz körül engem, hanem fordítva, határtalanná tágult fejem fogja közre az apróvá zsugorodott környezetet.
Csutak Magda: A végtelen kis különbség látásához közelebb kerülni, fokozni mértékem.
ef Zámbó István: Nem a látványa lényeg, hanem amit beleképzelünk. Olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni, ami nekem se jut eszembe.
Haraszty István: A szemüvegem segít a tökéletes látásban, de része a rácsnak mely a tökéletességtől elválaszt.
Megyik János: Mindig festőnek készültem. Ez az egyetlen mesterség, amelyet kitanultam, és amelyhez értek. … Már régen nem vagyok festő, de a gondolkodásom még mindig képi gondolkodás.




Nádler István: … mivel én szemlélem ezt a világot, olyan helyzet teremtődik, amiben a világ két szélső pólusa engem, mint szemlélőt középpontba helyez, késztetve a továbblépésre egyre beljebb, az egy Én irányába, így segítve felismerni önmagam, és általa megvalósítani valami olyat, ami számomra fontos, pl. egy képet. … Az önazonosságomban megerősített bátorság tükröt tart magam elé és látom, hogy amit eddig kifelé szemléltem ugyanaz az általános kon-strukció néz vissza rám. Egy körre utaló formában megjelenik az egyetemes lét konstrukciója.

Oláh Mara: Már egyszemlátó – voltam – mikor 43 – évesen – kezdtem festeni. Ma már biztosan állítom, hogy az egyéniségem követelte ki ezt az idősorrendet, hogy ki legyek!? … Ezeket az élményeket firkálom – végtelen – egyszerűen.
Pauer Gyula: Tükörbe nézek és nem látom egymást.
Ujházi Péter: … 65 éves vagyok, több mint 40 éve festek, és azt írja be valaki a legújabb (kissé visszatekintő kiállításom vendégkönyvébe), hogy hát igen, a Böbe majom jobb volt mint festő – egy állatkerti festő, - Veszprémben festett – már holt majom – mellesleg gesztusfestő majom volt. Most mit mondjak, hát mit … megáll az eszem …
A Pauer és az Ujházi idézet már krém a tortán, mert az ő vallomásukban a kint – bent dilemma, megtisztulva dilemmavoltától, és nyers önvizsgálattá mélyülve vagy csendesülve, a festészeti tevékenységet mint a szemlélődő önkutatás nyilvánvaló stációját kezeli. Pauer képén két énje deprimált hangulatban hibáztatja a másikat, amiért „ide” jutottak. Ujházi pedig, zavarodott tudósarccal nyugtázza, hogy hülye a világ. Ha veszi a fáradságot valaki, és a képeket megnézve, végigmereng, akár csak az általam kiszemezett mondatokon, elgondolkozhat művész és alkotása, a személy és a személyiség viszonyának mai csúcsain és mélypontjain. Veszélyeztetett vagy, intellektuális szempontból, elmélyült viszony jellemzi ma általában alkotó és alkotása egymás felé fordulását, kiváltképp, ha az alkotó ennyire kiélezett formában válik alkotása tárgyává is. Talán, nem szívesen néz az ember önmaga szemébe manapság. Éppen ezért (is) vált meghatározó élményemmé Csörgő Attila és Nádler István szövege és alkotása, amelyek egymás elképzelését erősítve és provokálva, mély intellektussal és a biztosan működő kézműves becsületes - , mert megszolgált – magabiztosságával nyitnak új utakat, új értelmezési lehetőségeket az "önlearcképezés" kifáradó világában. Kiemelkedően szép önarcképeket küldött a 2B – be Fe Lugossy László és ef Zámbó István, Jovánovics György és Kaján Tibor, de a legnagyobb örömöt olyan képek láttán éreztem, amelyek alkotóit vagy nem ismertem, mint például, Zemplényi Magdát a "régi" gyűjteményből, vagy amiket olyan kortársaim hoztak létre, akiket régen nem láttam ennyire elmélyülten dolgozni. Ilyen érzésem volt például, Bullás József képét nézve, vagy Ádám Zoltánnál, akinek rézkarc önarcképe már most meghatározó művé vált.


Antal István