Sajtó ...... Press
Only Hungarian language

A mindent jelentő semmi különös
Szász Lilla: A mi házunk


Szász Lilla személyes emlékeinek és családi fotóinak kiállítótérben való bemutatása az alkotó és a befogadó felőli olvasatok összefonódását helyezi előtérbe. A két olvasat egymással való párbeszéde nyitja meg azokat az értelmezési lehetőségeket, melyekben a bemutatott és újragondolt vizuális hagyaték a magánszféra határaira és egy múltidéző narratíva kapcsolatára kérdeznek. A mi házunk című kiállítás az alkotó sajátos művészi látásmódjával megfogalmazott emlékezési tevékenységének "naivan" interpretált lelki vetülete. Tiszta, őszinte fotói a lelassult idő békéjét adják, és nemcsak az intim és publikus rétegeket komponálják egybe, hanem a folyamatos jelen és a befejezett múlt, az öröklét és elmúlás esendő pillanatait is. Nyugvópontokat jelölnek bemutathatóság és befogadhatóság között.

Szász Lilla több csoportos és egyéni kiállításának lényegre látó, szociális érzékenységű fotóanyaga után most önmagából mutat. Nagyszülei és édesapja elvesztésének fájdalma miatt nyúl az éveken át gyűjtögetett családi archívumhoz és tárja elénk saját élményeinek, szeretetének, megrendültségének képi lenyomatait. A tárlat annyira személyes, hogy a pusztán műtárgy-alapú befogadási javaslatok helyett az alkotó lelki mozgásainak elsődleges figyelembevételére késztet. Az alázattal és szelíd melankóliával berendezett tér kegyhellyé változik át, mintha a gyászoló tudat emlékzugainak teresedését látnánk, melynek nagyterme a nagyszülői ház motívumán vezet körbe. Az ennek mintegy belső nyúlványaként formálódott, ebből nyíló kisterem pedig az apának állít emléket. Meleg színhasználatú, őszinte portrék, spontán gyerekkori, vagy utazásos fotók, kézzel írt receptek, szerelmes dalok, mulatós zene, és leporelló képeslapok feszülnek szembe a felejtés erejével. Az otthon fogalmában megjelenik az apa és lánya közötti ambivalens viszonyulás: a nagyszülői ház egyszerre távolít és vonz. Az egyik oldalon a mindig utazó apa fotóin megjelenő idegen tájak tipikus épületei és a szülői ház kontrasztja. A másikon pedig a nagyszülőknél nyarakat töltő unoka felvételeinek sokasága, a részletek kitartó rögzítése, nem szűnő hazavágyása áll.



A mindennapok ritmizálta, leíró jellegű, szűkszavú zsánerképek az étel, a munka és a pihenés tematikus blokkjai köré rendeződnek. A családi albumból való kiemelésük és új kontextusba helyezésük nem okoz jelentésmódosulást, az üzenetük azonnal értelmezhető. Szász Lilla, belsős etnográfusként, a megfigyelő és rögzítő magatartás mellett érző pozíciót is felvesz. Az emocionális töltöttséget magas esztétikai érzékkel és a dokumentarista hagyomány módszereivel kombinálja. Nézőpontjai intim közelségben mutatják az eseményeket és a tudatos képkomponálás jegyeit viselik. Belülről ismeri a megjelenített életmódot, hiszen ebben nőtt fel, gesztusainak, meghittségének, ösztönös cselekedeteinek struktúráját átlátja, nyelvezetét beszéli. A privát kép emlékmegőrzési logikája általában a jó dolgokat rögzíti. Közös ünneplések, vidám baráti események, különleges alkalmak kerülnek megörökítésre. A művészi igénnyel konstruált fotók viszont inkább a hétköznapiság utánzatára törekednek és témaként vagy az átlagos napi dolgokat (alvás, mosogatás, stb.) vagy negatív érzelmeket (bánat, betegség, kirekesztettség) jelenítik meg. A két vonal itt összefut, a szeretett lény spontán megfigyelésével az élet valódi feljegyzései dokumentálódnak.



Szász Lilla a személyes rezonanciák és művészeti látásmód egybemosásával hozza létre azt a különös kiállítói attitűdöt, amely már messze túlmutat a privát kép csak képként való elgondolásán, mivel azok használati lehetőségeit is működésbe hozza. Elengedési, feldolgozási folyamatokat nyit meg általuk. A galériafalakat háromszárnyú tükörként hagyja funkcionálni: a felhelyezett, mozaikszerű fotográfiák egymásra utalnak, egymásban tükröződnek tovább. Egy elsuttogott, vizuális mondóka egyszerű, tiszta szavaiként egy középpontra irányítják a figyelmet, arra a magra, amely a nagyszülői házban teremtődött meg. Dalainak, családi receptjeinek, anekdotáinak összegyűjtése, szokásainak bemutatása egyfajta mitologizálási kísérlet is, amely magyarázatot adhat az ebbe közösségbe tartozók lényegi döntéseire, elmenekülési és visszatérési vágyaira.

Miközben az alkotó a fényképbe zárt családi identitás minőségeit kutatja, létrehozza a fotó mint tárgy, és a saját tudatában élő képmás dialógusát. Ezen a burkon a befogadó képtelen áthatolni, viszont ismeretlenül is érti a veszteség okozta emlékezésnek és a gyökerek keresésének szomorkás igyekezetét. A képek a néző gyerekkorát, nagyszüleit hívják elő, mindannyiunk közös néprajzi alapjait érintik meg, ismerősek az ételek, a szobabelsők. A fotókon szereplő alakok nem néznek a kamerába, nem tekintenek ránk, viszont a testtartásaik, kézmozdulataik meghatározóak. Nem személyként képesek megszólítani bennünket, hanem témaként. Nem tudjuk a neveiket, számunkra ők nagyanya és nagyapa. Köznevek, mégis segítenek eljutni az egyeditől, a semmi különöstől az általánosig, hogy általuk benyithassunk saját belső, letisztult emlékeinkig, a mindenig.

". ez a semmi különös nekem a mindent, a házat, az otthont jelentette." (Szász Lilla)

Szász Lilla A mi házunk című kiállítása március 10-ig tekinthető meg a 2B Galériában (1092, Budapest, Ráday utca 47)

Fotók: Szász Lilla

Tóth Ditta
2017. március 02.