Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Szerelem papírrepülőn - Zsidó élettörténetek az első világháború idején

2016. november 3-án a 2B galériában Szerelem papírrepülőn - Zsidó élettörténetek az első világháború idején címmel nyílt kiállítás. A molinókon látható korabeli fényképek és a hozzájuk kapcsolódó, családtagok által elmondott történetek a Centropa Alapítvány digitális gyűjteményéből származnak. A szervezet évtizedes munkája során 15 országban készített életinterjúkat és folytatott archiváló munkát, amelynek eredményeképpen egy online adatbázist hoztak létre. 1500 interjú, 22 ezer fénykép és számos egyéb dokumentum található itt; magyar nyelven 220 interjú készült, melyekhez közel 5000 fényképet és dokumentumot digitalizáltak és tettek elérhetővé.

Az 1910-1935 között született magyarországi és határon túli magyar ajkú zsidókkal készített életinterjúkban második világháború előtti életükről, rokonaikról, háborús élményeikről, a háború utáni újrakezdésről, a szocializmus évtizedeiben szerzett tapasztalataikról és arról kérdezték őket, hogyan alakult sorsuk 1989 után.

A családi történetek, fotók és dokumentumok visszanyúlnak az Osztrák-Magyar Monarchia időszakába is: rajtuk keresztül megelevenedik a belle époque csakúgy, mint az azt elsöprő nagy háború is. A Centropa kiállítása ezekből az emlékekből merít.



A tárlat címe - Szerelem papírrepülőn - háború(k) helyett az életet, az élet boldogabb pillanatait idézi. (Egy kedves történetre utal: hogyan próbálja a csendes és gátlásos fiatalember, Kinszki Imre randevúra hívni későbbi feleségét.) A fényképeken békebeli és háborús portrékat látunk, amelyekből néha évtizedeken átívelő élettörténetek bontakoznak ki. Látjuk a hátországot és a frontot, besorozott fiúkat-férfiakat, szüleiket, nőket és gyerekeket. Boldog vagy drámai élethelyzetek megörökített pillanatait. Sokszor szívszorító történeteket. Szubjektív történelmet. A leszármazottaknak a képekhez kapcsolódó egyes szám első személyű mondatai pedig, ha lehet, még személyesebbé teszik mindezt. Mintha együtt lapozgatnánk velük a családi albumot.

A tárlat részletes leírása helyett azonban szeretnék inkább néhány élettörténetet bemutatni itt a blogon. A nagy háború idején a harctéren vagy a hátországban helytálló férfiak és nők történeteit - amiket sajnos nem lehet lezárni 1918-ban. A fényképeket nézve nem lehet nem gondolni arra, hogy mi történhetett a képeken szereplő személyekkel a háborút követő 20-30 évben.

27 hónap a fronton: Goldgruber Simon


Apám látható ezen a képen egy katonatársával a fronton

Apámat behívták katonának, és 1910-1913 között tényleges katonai szolgálatot, 1914-1918 között pedig hadiszolgálatot teljesített. Igen jó katona hírében állt. Harcolt Piavén, és az orosz fronton is. Nagyon sok kitüntetésben részesült, például ezüst vitézségi érem, bronz vitézségi érem, vasérdem keresztkoronával, Károly csapat kereszt és sebesülési érem. Az első világháború alatt két ízben megsebesült, 1914-ben és 1916-ban. Különböző kórházakban, illetve a 69. gyalogezred üdülőjében gyógykezelték. Isonzónál nagy sebesülést kapott. Úgy volt, hogy a lábát le kell amputálni. Lövést kapott, és azt mondta, hogy ő öngyilkos lesz, ha amputálják a lábát. Kérte, hogy próbálják meg kivenni a golyót, mert nagyon gennyes volt a seb. Meg is maradt ott egy nagy mély nyom a lábán.

Apám még az Osztrák-Magyar Monarchiában nagyon jól megtanult németül, különösen a katonaságnál. Többször mesélte, hogy jókat derült azon, hogy a faluból elvitt, katonának besorozott fiúk az istennek sem tudtak megtanulni németül. Ő a katonaságnál viszont igen.



Apám mint katona került föl Pestre. Itt élt az egyik testvére, az Eszter, és ő segítette az elején. Mikor apám a katonaságtól leszerelt, az első világháborúban szerzett harci érdemeiért kapott különféle kedvezményeket, így kiváltotta az iparengedélyt, hogy kocsmát tudjon nyitni. Eredetileg is az volt a terve, hogy ha leszerel, nyit egy kocsmát. Abban az időben ezek állami monopóliumok voltak. De hadi érdemeire való tekintettel az apám kapott iparengedélyt és forgalmi engedélyt italmérés és dohányárusító üzlet nyitására. Az első kocsmáját 1924-ben a 7. kerületben, a Szív utcában nyitotta meg. A Szív utcában sokat küzdöttek apámék, amíg egy alapegzisztenciára szert tettek. Utána pár évre rá kinézte magának a 8. kerületben a Práter utcában azt a kocsmát, amit aztán 1928-ban nyitott meg, és egészen a haláláig azt vezette. Az első lakásuk ott volt, ahol a kocsmája, úgy ahogy később a Práter utcában is.

A Práter utca 29-ben volt tehát a híres Goldgruber kocsma. Este 10 óráig volt nyitva, vasárnap kivételével minden nap. A zsidósága miatt apám csak akkor zárt be, mikor nagyünnepek voltak. Például Újév, Jom Kippur. Hanukkakor nem zárt be, húsvétkor [Pészah] igen. Nem zsidó vendégkör volt, mert ezen a Práter utcai környéken inkább kishivatalnokok laktak és dolgoztak. Enni itt nem lehetett, csak pogácsa volt, meg pacsni, amit apám a pékségből hozott. Anyám segített a kocsmában apámnak, ő a kasszában volt. Apám nagyon szigorú volt, a kocsmában nem lehetett lerészegedni. Részeg embert be sem engedett a kocsmába. A környéken ő híres volt szigorúságáról. Nagyon szerette a borokat, és értett is hozzá. Volt Kispesten egy pincéje. Mindig megvett egy egész szüret termést a parasztoktól az Alföldről, a homoki borvidékről. Gombos Béla szőlősgazdával volt sokáig kapcsolata, aki Tápiószele Gombostanyáról szállította a bort. A külföldi borokhoz nem értett, de egyébként jó szakember lett. A röviditalokat a Zwacktól vette. Mindig a képviselőjével tárgyalt. A pezsgő a Törleytől, a sör a Dréhertől jött. Volt fölirata a kocsmának "Goldgruber - sör, bor".

A kocsmát apám nagyon kiépítette, mert volt ott egy külön asztaltársaság is. Volt egy külön szeparált része a helységnek, ahol ülővendégek voltak. Abrosz is volt az asztalon, hivatalnokok és kispolgárok jártak oda. Voltak állóvendégek is, akiket a pultnál szolgáltak ki. A pult előtt volt két asztal, ahova leülhettek ők is. Ezek az asztalok nem abrosszal voltak leterítve, hanem eternittel. Nagyon sokan vittek a jó házi borokból.


Ezt a levelet apám írta Horthy Miklós kormányzónak, hogy hadicselekedeteire és érdemeire való tekintettel mentességet kérjen a sárga csillag viselése alól.

1938-ban behívták apámat munkaszolgálatra, néhány hónapra. Ez valami kísérlet volt, hogy hogyan lehet ezt az első világháborúban harcoló korosztályt munkaszolgálatra felhasználni. Közben pedig apáméknak a zsidótörvények értelmében magyar állampolgársági igazolást kellett beszereznie. Kivételezettséget lehetett kapni az első világháborúban való részvétel, illetve eredmények miatt. A papám nagyon tevékeny életet élt. Az élete egy részét, pontosan nyolc évet, a háború töltötte ki. Ezzel is szerencséje volt, mert a német megszálláskor ő ezért kapott kivételezettséget. Apám az olyan hazafi volt, a háború már kitört és hallottuk a szörnyűségeket, akkor apám még azt mondta, hogy ezt a Horthy nem fogja engedni. Hitte azt, hogy nem fogja engedni a magyar zsidókat elpusztítani és kitelepíteni. A Horthyék ezt megcsinálták, hogy az első világháború kitüntetett zsidó katonáit kivételezésben részesítették. A zsidótörvények apámat is sújtották volna, az ipart vissza kellett volna adnia. Állami monopólium volt abban az időben az alkoholmérés. Akkor írta ő a különböző kérelmeket. Egészen 1944-ig kapott kedvezményt.

Magyarnak tartotta magát. Hazafias magyarnak, sírt a Trianonért, és nagyon szerette a hazáját.

Goldgruber Simon, született Pálfán, 1889-ben, elhunyt Budapesten, 1952-ben. Részletek a Vereckei Lászlónéval készített interjúból. A teljes szöveg itt olvasható.

Asszony a családfenntartó szerepében: Bauer Izidorné


Ő Bauer Izidorné Schwarz Janka, a mostohaanyám, a fénykép 1919 előtt készül.

Miután anyám meghalt, apámat nem hagyták a szülei békén, hogy nősüljön meg, mert nem volt türelmük velünk foglalkozni, terhükre voltunk, így apám elég hamar megnősült. Szerintem megbeszélt esküvő volt ez a második. Még tizennyolc éves sem volt a mostohaanyám, amikor hozzáment apánkhoz.


A mostohaanyám, a testvérem [Bauer Árpád] és én vagyunk a képen, az első világháború alatt valamikor.

Anyám halála után az új házassággal apám épp csak rendezte ügyeit, és mire egyenesbe jöttünk volna, eljött a keserű időszak is. Miután apámat elvitték katonának az első világháborúban, nem maradt kereső, aki eltartson, így hát anyám kellett eltartson bennünket. Mivel tartaléktőkénk nem volt, ott álltunk minden jövedelem nélkül. Anyám tanult fehérnemű-varrónő volt. Sikerült neki egy nagyon előkelő belvárosi szaküzletben munkát vállalnia. Nagyon szépen dolgozott mint bedolgozó, rajz után csodás dolgokat varrt, nagyon meg voltak vele elégedve, de olyan keveset keresett, hogy csak saját magát tudta belőle eltartani meg a lakbért fizetni.

Apánkat nem láttuk, tudtuk hogy él, de hogy mikor látjuk viszont, fogalmunk sem volt, csak azt tudtuk, hogy anyánk nagyon várja, mert minden személyes holmijára nagyon vigyázott. Időnként elővette és szellőztette, hogy a moly bele ne menjen. Minden évben eltett lekvárt, mindenféle befőttet, és ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az a papának volt eltéve, nekünk ebből nagyon kevés jutott. Jellemző hogy a bátyám néha egy kissé megdézsmálta, és ezért bizony büntetés járt. A gyerekkorunk úgy telt el, hogy megszoktuk azt, hogy szegények vagyunk.

Ritkán előfordult, hogy anyánk ünnepi délutánt rendezett, ez nagyon ritkán volt. Elküldött bennünket a cukrászdába, és hozatott velünk két-három minyont, és kibontott egy üveg befőttet. Ilyenkor bezárta az ajtót, hogy a nagymama meg ne tudja, mert ő ezt könnyelműségnek tartotta volna.

Részletek a Bársony Józsefnével készített interjúból. A teljes szöveg itt olvasható. Bauer Izidorné született 1896-ban Budapesten, meghalt 1944-ben.

Ápolónő és egy háborút járt katona: Feith Paula és Schosberger József


Ez édesanyám, Schosberger Józsefné [szül. Feith Paula]. A kép Rákospalotán készült, 1914-ben. Itt élt akkor anyám. Anyám itt ápolónői ruhában van. Az első világháború alatt anyám egy katonai kórházban dolgozott Budapest mellett. Amikor a háború véget ért, a Vöröskereszttől arany kitüntetést kapott a munkájáért.


Ez a szüleim, Schosberger József és Feith Paula esküvője. 1919-ben volt Budapesten.

Apám 1889-ben született, Újvidéken. Ő volt a legidősebb fiú. A zsidó elemi iskolába járt, aztán ott, Újvidéken a magyar gimnáziumba. A magyaron kívül, ami az anyanyelve volt, beszélt szerbül és németül. Elvégzett négy év gimnáziumot és két év kereskedelmi iskolát.

Édesanyám, Paula 1895-ben született, Újpesten. A szüleim ismerték egymást, mivel rokonok voltak. Miután apám otthagyta a katonaságot, fölkereste a rokonait, a Feith családot. A rokonok marasztalták, mert jól jött egy férfi a háznál, mivel az ő saját fiuk akkor még nem jött vissza a seregből. Apám jóba lett a Feith lányokkal, Paula és Jóska valahogy egymásba szerettek, és anyám közölte a szüleivel, hogy feleségül akar menni Jóskához. [.]

Apámat is behívták a seregbe; a lovasezredhez rendelték. Addig apám lovat csak kocsi előtt látott. Itt kefélnie, ápolnia kellett a lovakat, megnyergelni őket, és természetesen lovagolni is meg kellett tanulnia. A lovasságnál piros nadrágot és kék inget viseltek. A katonai kiképzésért felelős tizedesnek valami miatt a bögyében volt az apám. Amikor a katonák lovagoltak, mintegy "véletlenül" rá-ráhúzott apám lábára az ostorral, és mivel a nadrág piros színű volt, nem látszott, hogy vérzik. Egyszer, miközben a lovat kefélte, a tizedes fogta a kefét, és mellbe vágta vele az apámat. Aztán egyszer, egy gyakorlat során a tizedes miatt apám lova nekiütközött a kerítésnek, és apám eltörte a lábát. Miután fölépült, belevetette magát a lovaglásba, és a legjobb lovas lett az egész ezredben. Apám nagyon erős ember volt, ezenkívül tanult, szép kézírása volt. Mikor ez kiderült, írnokféle lett az ezrednél. Megkapta az első csillagját, aztán a másodikat, majd a harmadikat, míg a tizedesnek továbbra is csak két csillagja volt. Ezek után nem bánthatta többet apámat.

Három évet szolgált a katonaságnál. Ez alatt az idő alatt minden zsidó ünnepet meg tudott tartani, nem imádkozott ugyan minden nap, de eljárt a zsinagógába. Épphogy befejezte a katonai szolgálatát, amikor kitört az első világháború, és neki azonnal vissza kellett mennie az ezredhez. Először a galíciai frontra került, utána az olasz frontra. Tüzér volt, és több háborús kitüntetést is kapott. Tudom, hogy kettőt a bátorságáért. A legbüszkébb egy Károly-keresztre volt. Összesen hét háborús kitüntetése volt.

1918-ban az olasz fronton befejeződtek a harcok, kitört a forradalom. A katonák elhagyták a frontot, és hazatértek. Fehér krizantémot [őszirózsát] tűztek a sapkájukra, amit forradalmi krizantémnak neveztek. Aztán a magyar hadsereg megkezdte a visszavonulást Magyarország felé. Apám Budapestre ment a hadsereggel. Ott Horthy katonái azt énekelték neki: "Erger, berger, Sósberger, minden zsidó gazember." Ekkor úgy döntött, otthagyja a katonaságot.

Feith Paula és férje, Schosberger József kisebbik fiukkal együtt 1942. január 23-án az újvidéki vérengzésben lelték halálukat. A nagyobbik fiúval, Pállal készült interjú teljes terjedelemben itt olvasható.

A pokol házmestere: Domonkos Miksa


A kép apámat ábrázolja húszéves korában.

Miután apám elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, két évet kint töltött Németországban egy műszaki főiskolán. Ezzel szerezte meg azt a jogosultságot, hogy hadmérnök lehetett, és a lehetőséget, hogy polgári állást szerezzen. Perfekt német volt, abszolút tárgyalóképes, jó megjelenésű, valószínűleg ennek is szerepe volt abban, hogy a Caterpillar vele állapodott meg, hogy bevezesse Közép-Európába az amerikai lánctalpas traktort, ami akkoriban óriási újdonság volt. És apám az egész közép-európai terjesztésben jelentős szerepet játszott.

Közben 1911-ben be kellett vonulnia az egyéves önkéntes szolgálatra karpaszományosként. Egy műszaki alakulathoz, a Kraftfahrtruppéhoz (gépkocsizó alakulat) került, pedig nem is voltak lánctalpasok, azokat csak az első világháború alatt vezették be az angolok. De ő nem csak a lánctalpas gépek szakembere volt, autó szakos is volt, németül nagyon jól tudott, ami a Monarchia hadseregében számított, ezért rábíztak egy alakulatot.

1912-től már ismét a Caterpillar cégnél volt, saját irodája volt, jó fizetést kapott. Amikor kitört az első világháború, azonnal behívták a rábízott gépkocsi vagy egyéb szállítóállománnyal együtt. Tehát azzal az eladatlan traktorral vagy gépkocsival, ami nála volt. A hatóság összeszedte az elérhető szállítóeszközöket, és annak a csapattestnek adták, amelyikhez ő tartozott. A Caterpillar nem tudott mit tenni, háború volt. Hiába nem volt még hadviselő fél Amerika.

Rábíztak egy gépkocsizó szállítóegységet. Karpaszományosként vonult be, de hamarosan megkapta a zászlós rangot, és a háború végén mint főhadnagy szerelt le. Az olasz fronton volt, és alakulata elsősorban szállítást végzett a fronton. Mivel egy rendkívül nehéz hegyi terepen kellett dolgozni, és még lőttek is rájuk, a munka nagyon sok áldozattal járt. Apám többször megsebesült, és egy csomó kitüntetéssel szerelt le a háború végén.


A kép apámat ábrázolja az első világháborúban az olasz fronton 1916-ban, amint alakulatának hősi halottjait búcsúztatja a tábori lelkésszel.


A kép apámat ábrázolja az első világháború második vagy harmadik évében az olasz fronton. Valahol Trento környékén voltak.

Már a háború előtt sportolt, egy Lovas nevezetű kiváló vívómester mellett tanult, és kitűnő vívó lett. Indították is kisebb versenyeken, és nem egy alkalommal párbajozott. Egyszer együtt mentünk valahová, és az utcán mutatott egy embert, aki kacskán tartotta a bal kezét. Azt ő vágta meg, mondta. A könyökvágást Lovas mestertől tanulta. A háború idején is tréningben akart maradni, ezért ott is gyakorolta a vívólépéseket és a kardforgatást.

Apám közvetlenül az első világháború után kötötte az első házasságát. 1918-ban, amikor a front összeomlott Olaszországban, a Piavénél, az apámnak sikerült megúsznia a fogságba esést. Hazajött, és rögtön elvette édesanyámat, Rózsa Gabriellát, aki akkor olyan tizennyolc éves lehetett. Nagyon szép asszony volt. 1919-ben megszületett az első gyerek, Péter.

Átvészelték a forradalmakat, pedig apámat egyszer még a Magyar Vörös Hadseregbe is behívták katonának. Nem akart menni, erre jött érte két szuronyos vöröskatona, és kivitték Gödöllőre, a főhadiszállásra. Ott egy bizottság elé állították azzal, hogy maga szakember, a műszaki alakulatoknál kell hogy szolgáljon. Azzal húzta ki magát, hogy a kisgyerek miatt nem tud állandóan ott lenni, és azt kérte, hogy a felesége meg a gyereke is vele lehessen. Megengedték, és a gödöllői királyi kastélyban kapott egy tiszti szobát. Ahogy ő mondta, szolgált, megtette a kötelességét, mert nem is tehetett mást, de a Vörös Hadsereg egyenruháját sose vette föl.


Apám a rákoscsabai nyaralónk kertjében honvéd századosi díszegyenruhájában 1936-ban. A bátyám készítette a képet.

A forradalmak után a Honvédelmi Minisztériumból, Horthy minisztériumából elismerést kapott, és felvették abba a tartalékos tiszti állományba, amelyet aztán időnként behívtak gyakorlatra. Emlékszem, hogy életünk folyamán többször volt bent. 1935-ben tartalékosként megkapta Horthy Miklóstól a századosi előléptetést. [.]

Mindig voltak ilyen rövid bevonulások, időnként pedig volt valami ünnepség, szoboravatás, ilyesmi. Ilyenkor apám fölvette a honvédtiszti díszegyenruháját, kitűzte az összes kitüntetést, és volt, hogy minket is magával vitt. Kiállása, fellépése ugyanolyan volt, mint bármelyik magyar katonatisztnek. Határozottan emlékszem például egy ilyen esetre. A Kossuth téri Rákóczi szobor avatásához minket is elvitt. Darutollat tűztünk a diáksapkába, úgy álltunk apám mellett kétoldalt, ő pedig a díszegyenruhájában. Ott kerültem először olyan helyzetbe, hogy bemutatott bennünket egy tábornoknak. Nem tudom, ki volt az, csak láttam, hogy a nadrágján vörös lampasz van.


Apám honvéd századosi díszegyenruhájában, 1938-ban az összes kitüntetésével.

Apám tartalékos tiszti státusza és az 1935-ben Horthy Miklóstól kapott századosi előléptetése sok mindentől megóvta őt. Mire kitört a zsidóüldözés, addigra ő már mindenféle intézkedés alól fölmentett ember volt, mert olyan magas kitüntetésekkel rendelkezett, és megvolt ez a Horthy előléptetés és rajta volt azon a listán, amit úgy neveztek akkor, hogy Horthy mentesség. Ez azonban nem vonatkozott a gyerekeire. Tehát nekünk attól még éppen úgy be kellett vonulnunk munkaszolgálatra.


A kép 1942-ben készült a Dohány utcai zsinagógában azokról a tartalékos tisztekről, akik megalakították a Zsidó Hadviseltek Bizottságát. Domonkos Miksa az első padsorban balról a harmadik.

Nagyünnepek alkalmából igyekeztek minél több első világháborút járt katonatisztet megnyerni, hogy jöjjön el, azért, hogy a zsidótörvények ellenére bemutassák, hogy nekünk igenis milyen múltunk van. Hogy nem igaz, hogy a zsidók igyekeztek kibújni a katonai szolgálat alól, hanem igenis teljesítették hazafias kötelességüket. Az akkori körülmények között jelentősége volt annak, hogy a zsidótörvény ellenére fölvették az egyenruhát, végigmentek az utcán, és bementek a zsinagógába. [.]

1942-ben apám összetalálkozott egy régi iskolatársával, Eppler Sándorral, egy hitközségi vezetővel. Eppler megbeszélte a hitközség vezetőivel, hogy ezt a Domonkos századost, aki a régi hadviselt zsidó tisztek egyik prominens alakja, jó lenne alkalmazni szerény fizetésért. Ugyanis a zsidó munkaszolgálatosok felruházásáról, a cipő-, bakancs-, pokróc-, téli felsőruha-, alsónemű- stb. ellátásról a hitközségnek kellett gondoskodnia. A Hadviseltek Bizottsága, tehát zsidó tisztek összeálltak, és alakítottak egy bizottságot, aminek az volt a feladata, hogy ellássa hivatalosan a zsidó munkaszolgálatos századokat. Ezt a Honvédelmi Minisztérium is jó néven vette. Mert hiszen nem az volt nekik a céljuk, hogy ottan megfagyasszák a gyerekeket. Tehát apámat valamilyen szerény jövedelemért bevitték a hitközséghez. Ő lett ennek az akciónak az egyik vezetője. [.]

Attól kezdve apám végig a hitközségnél volt, csak időnként változtattak a helyzetén. 1944. március 19. után azonnal beállították őt olyan szerepre, ahol a némettudását kihasználva a német hatóságokkal való érintkezésben, főleg a gazdasági, technikai kérdésekben helyt tudott állni. Ugyanis 1944. március 19-én bejöttek ide ezek a hordák, és első dolguk volt az, hogy ami zsidó vagyont lehetett, azt összeszedték. De ez nem elég, hanem követelésekkel léptek föl. Például leírták, hogy nekik 24 órán belül száz takaró kell, 24 órán belül X tábornoknak egy zongora kell, 24 órán belül ötven írógép kell. Azért volt fontos, hogy apám ott legyen, mert ha bejött oda személyesen egy ilyen pökhendi náci vezető, akkor az apám már azzal, ahogy tudott németül, és látták, hogy magyar százados, egész más viselkedésre késztette. Azt se tudták, hogy zsidó, századosi egyenruhában volt, és soha nem hordott sárga csillagot. Volt egy komoly stábja, akik között elsősorban a gazdasági életben praxissal bíró emberek voltak. Mert amikor például az volt a feladat, hogy kell az a száz takaró, vagy ágyak kellettek, akkor ezek a gazdasági emberek tudták, hogy hol van raktárban, hol vannak még olyan készletek, ahova el lehet menni, és a zsidótól el lehet rekvirálni. Mert gyakorlatilag arról volt szó. Nem volt kellemes helyzet ez, mert rekvirálni kellett a németek számára. De valakinek kellett csinálni. [.]

Apámnak irodája volt a Síp utca 12-ben, ahol ő mint a Zsidó Tanács ügyvezetője működött. Aztán amikor elrendelték a gettó felállítását, ő volt a gettó rendészeti parancsnoka is. [.]

Tehát ott ült egyedül a Síp utcában, és fölszólt telefonon a házmester, egy nagyon rendes, jóravaló keresztény ember, hogy százados úr, itt van egy német őrmester, tessék szíves lenni fogadni. Jó, jöjjön fel. Feljött egy fiatalember, géppisztoly volt nála. Hol vannak a zsidó vezetők, kérdezte. Intézkedjen, hogy azonnal jöjjenek elő. Apám hirtelen kivette a kezéből a géppisztolyt, és rárivallt. Álljon haptákba! Ön most egy magyar királyi honvédszázados előtt áll. Nekem csak jelenthet. És kidobta. A házmester csak állt ott reszketve.


Forrás: Centropa

Domonkos Miksa 1890-ben született Vágvecsén, 1954-ben Budapesten hunyt el, miután több hónapot töltött az ÁVO börtönében. A fiával, Istvánnal készült interjú teljes terjedelemben itt olvasható.

Mindhalálig orvos: Róth Marcell


A képen apám, Róth Marcell látható a galíciai fronton.

Apám Karánsebesen született, 1892-ben. Ott járt elemi iskolába. [.] Apám orvos volt, sebész. Apu családja elég szegény volt, de borzasztóan támogatták a testvérei, főleg a Giza néni. Az orvosi egyetemet több helyen végezte. Egy időben anyám testvérével, Lóránt Pista bácsival még Prágában is tanult, de a tanulmányait Budapesten fejezte be. Prágában természetesen németül tanult, hiszen a német is anyanyelve volt.


Ezen a képen apám jobbról az első. Ez a kép még a katonai éve alatt készült, de nem tudom, hol.

Az első világháborúban katonaorvos volt Galíciában. Ott nagyon magas kitüntetést kapott. Nekem egyszer megmutatta nagy nehezen. Sose beszélt róla, nem viselte. Annyit tudok, hogy egyszer elfogták az egész lazarettet (kórház) az oroszok, de valahogy kiszabadultak. Végigcsinálta a háborút, és utána a magyar Vörös Hadseregben volt orvos, 1918 után. Apám egyébként nagyon baloldali volt. A román hadsereg elfogta, és egy internálótáborba került, valahol Bihar megyében, 1919-ben.

Abból a táborból szabadították ki a testvérei, utána rögtön Kolozsvárra ment. Abban az időben az erdélyi nagyvárosok - mint Kolozsvár, Temesvár vagy Arad - minden szempontból nagyon nívós életet biztosítottak sokak számára. Abban az időben "divat" volt ezekben a városokban élni. Szerintem apám számára ez is vonzó lehetett, meg valószínűleg itt ajánlottak neki munkát. Rokonunk Kolozsváron abban az időben nem volt. Kolozsváron apu elég hamar, 1920 körül, magántanár lett a kolozsvári orvosi egyetemen. Ő volt az első magyar kisebbségi magántanár az egyetemen. Zsidó is volt és magyar is.


A képen én és az öcsém [Róth György] vagyunk láthatók. Éppen hülyéskedünk egy csákóval, amit talán apám csinált nekünk. A kép Kolozsváron készült, ahol meghatározó gyerekéveimet töltöttem.


A képen a családunk látható. Édesapám [Róth Marcell] és édesanyám, én ülök középen, mellettem pedig az öcsém [Róth György].

Apám Kolozsvárott a zsidókórházban ["Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház"] dolgozott, ami egy nagyon jó kórház volt. Apám szervezett a kórházban egy nővérképzőt. A zsidókórházban elvben nincsenek nővérek, mint a keresztény kórházakban, de ő nővérképzőt szervezett fiatal zsidó lányok számára. A pontos nevét nem tudom, mi csak viccesen Ester-schwesternek hívtuk. Ott nevelték őket. Ez egy furcsa dolog, mert később a Maros utcai zsidókórházban keresztény nővérek is voltak, ami egyáltalán nem volt jellemző.


Édesapám a Maros utcai zsidókórházban.

1942-ben eljöttünk Kolozsvárról Budapestre. Ez azért is történt, mert a kolozsvári zsidókórház nehéz anyagi helyzetbe került már 1941-ben. A dél-erdélyi részekből kiestek a páciensek, pedig az volt a gazdagabb rész. A kórházakban csökkentették a létszámot. Apu előrejött. Itt, a Maros utcában volt egy elég ortodox zsidókórház. Annak az igazgatója volt Balkányi, nem tudom a keresztnevét, aki a Hollán Ernő utcában lakott, és aput fölvette.

Apám mondta, hogy a kórházba is bejárnak a nyilasok, de egyelőre békén hagyják őket. Sztehlo kérdezte, hogy meddig fog ez tartani. Apám irtó optimista volt, és azt mondta, hogy ez már nem tarthat nagyon soká. Sztehlo felajánlotta neki, hogy anyámmal jöjjön ő is oda hozzá, hiszen a mi Hollán Ernő utcai lakásunkba addigra valaki már beköltözött. Apám azt mondta, hogy nem jöhet, mert sok orvos elmenekült, és nagyon sok a sebesült és a beteg, és neki vissza kell mennie a kórházba. Amikor neki tennivalója volt, akkor azt ő tette. Ezért is nem gazdagodott meg. Megmenekülhetett volna, de neki a kötelesség többet számított. Ez egy nemes gondolat volt, de hát. Két napra rá az öcsém lement a kórházba, és egy órával később jött vissza teljesen kikelve magából, hogy szerinte apuék már nincsenek. Azt mondja, hogy a kapuban egy nyilas őr állt. Kérdezte tőle, hogy te mit akarsz itt. Gyuri szerencsére gyorsan kapcsolt, és azt mondta, hogy sebesült van a házban, és orvost keres neki. Menj el innen, mert itt már nincsen orvos, mondta a nyilas. Gyuri valahogy mégis bejutott az udvarra, és az ajtóból látta, hogy a hallban ülnek a nyilasok a nővérekkel. Akkor már tudta, hogy mi a helyzet. Valaki a padlásablakból látta őket, hogy fölásatták velük a gödröt, és belelőtték őket. A Göncz Árpád a szomszéd utcában lakott akkor, és azt mondta, hogy látta, ahogy dobálják ki az ablakból a betegeket.

Róth Marcellt és feleségét, valamint további 90 embert 1945-ben gyilkolták meg a nyilasok Budapesten, a Maros utcai zsidó kórház udvarán. A fiával készült interjú teljes terjedelemben itt olvasható.

* * *

Minden (személyes) történelem iránt érdeklődő olvasót arra bátorítok, hogy szánjon egy kis időt a kiállítás megtekintésére, és olvassa el a Centropa honlapján fellelhető teljes történeteket. A kiállítás kapcsán a Tilos Rádió Szépkilátó Fogadó című műsorában a Centropa munkatársaival, illetve Szekeres-Varsa Verával beszélgetett Ránki Júlia. Az adás meghallgatható itt.

Szerelem papírrepülőn - Zsidó élettörténetek az első világháború idején A kiállítást rendezte: Czingel Szilvia, Centropa. Helyszín: 2B galéria (Budapest, IX. Ráday utca 47.) Megtekinthető 2016. december 15-ig

Babos Krisztina
2016. 11. 18.