Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Kit teremt magának a boldogtalan
KissPál Szabolcs: Hatikva - A remény

"A remény egy esemény óhajtásának összecserélése ennek az eseménynek a valószínűségével." - Arthur Schopenhauer

Egy korábbi Sonderkommando-tag visszaemlékezése szerint a gázkamrába terelt cseh zsidók 1944-ben Auschwitz-Birkenauban egy alkalommal spontánul énelkelni kezdték a Hatikvát. Egy évvel később, a bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadítását követő, ötödik napon tartott istentiszteleten is felhangzott ez az ének. Azóta Izrael nemzeti himnuszaként sok más alkalommal is hallható. A Hatikva egyébként nem vallási eredetű dal, ami számos vitát kavart Izrael Állam himnuszaként való használatának helyességét illetően. Első verzióját az akkor Lengyelország, ma Ukrajna területére eső Zoloshiv városából származó költő, Naftali Herz Imber szerezte 1877-ben.

Szövegezése a magyar Himnusszal való rokonításra csábít, lévén mindkettő egy méltatlan viszontagságokat elszenvedő nép jobb sorsáért fohászkodik, ellentétben mondjuk a francia Marseillaise-zel, amely összehangolt válaszcsapásra buzdít, vagy a német Das Lied der Deutschen-nel, amely Németországot a világ csúcsán pozicionálja, egyben útmutatót nyújtva ennek biztosításához minden polgárnak. Hogy milyen dal emeltetik himnusszá, az attól függ, az adott nemzet egyrészt milyen, történeti léptékű tapasztalatokra tekint vissza, másrészt milyeneket prognosztizál.


KissPál Szabolcs: GREY

Tehát a Hatikvában is összpontosul valamilyen közösségi érzet, amely az élet legnehezebb pillanataiban segít artikulálni a másképp talán nem is artikulálható, de felszínre kívánkozó mondandót. Ez itt egészen pontosan a kétségbe esés, borúlátóbban fogalmazva az Istentől való elfordulást megelőző állapot. Megformálása ezért szükségképpen a zene eszközeivel történik, amelyről már Szókratész is úgy tartotta, hogy a művészetnek nevezett tevékenységek közül a leginkább képes eljutni a lélek legményebb rétegeibe, ráadásul megvan az a praktikus előnye, hogy más (tágan értelmezett) művészi teljesitményekhez képest előállításához semmilyen eszköz nem szükségeltetik. Az éneklés szabadsága kevés végső szabadságaink egyike humanoidként, amelyet szem előtt tartva KissPál hanginstallációjának metonimikus hullámai egyre csak dagadnak.

Hogyan dolgozta fel KissPál Szabolcs az idők folyamán különféle jelentéstapadásokkal terhelődött Hatikvát? A Bergen-Belsenben a liturgia részévé emelt dalt a BBC rögzítette. 2014-ben KissPál arra kért huszonhárom magyar rádióállomást, hogy a felvétel készülésének 69. évforulóján, április 20-án délben adják le azt. Kérését mindössze két adó teljesítette. Hogy a többiek mit tűztek műsorra a megjelölt időpontban, abba a művész 2B Galériabeli kiállításán hallgathatunk bele.

Nem ez az első hanginstalláció ebben a térben, viszont ez az egyik legalaposabban komponált. A szerkezeti tisztasággal ellensúlyozott, komor tudósítás egységes lidércnyomássá kovácsolja a dimenzió-függetlenített élményt: a bábeli zűrzavar kakofóniáját modellezi, amelyben nehéz meghallanunk a settenkedő fenevadat. A szeparált térben futó videó (Grey) viszont - ha kész megfejtést nem is, de - segédletet ad az önismétlő történeti kauzalitás látszatát felfednünk. Eközben a példaként kiemelt probléma forrásának banalitását, a vele azonos léptékű problémák közös eredőjét, egyszersmind az ezekre kínálkozó megoldást is szemlélteti. Ennél kézzelfoghatóbbá tenni a Hatikva KissPál Szabolcs által materializált misztériumát nem tanácsos, mert ahhoz úgyis csak a tapasztalás vezet el bennünket. Ezért is érdemes elsétálni a Ráday utcába.


KissPál Szabolcs: GREY

Ahogy az Énekek éneke pikantériáját is csak egy teljes élet tapasztalata tanít meg nem pikantériaként olvasni, úgy KissPál munkájának megfelelő felfejtéséhez is le kell vennünk egy szemellenzőt, amelyet akár a Kárpátok fojtó szeretete, akár egyfajta empatizáló vehemencia, akár a Hatikva szükségességét megteremtő, sejtekbe írott parancs tűzött észrevétlenül homlokunkra. Sokkal többről van szó ugyanis, mint hogy érdemes legyen megelégednünk ezen magyar médiatörténeti mozzanat dokumentumaival. Ahogy azt aktuálisan a migráns-kérdés körüli párt- és ellenpropaganda is bizonyítja, ahol "az élet hervad - tort ül a halál", más szóval, ahol az emlékezés hervad, ott a történelem borzalmasan ismétli önmagát. Hajléktalan, hontalan, államtalan. Hannah Arendt már 1943-ban felvázolta az otthontalanság egyívású formáit. Gondolatmenetünknek ezen a pontján már világos: a Hatikva csak egy a sok névből, amelyet erre a loopolt epizódra aggattunk.

Goethe tizenkettőben állapította meg a világirodalomban valaha lejegyzett, végtelenül variábilis dramaturgiák számát. A remény dramaturgiájának velejárója, ahogy Csokonai is megénekelte, a hamis ígéretek mögött lapuló valóság, és amelynek díszletei közt allegorikus erejűvé emelkedik a gázkamra felé terelt foglyok éneke. Mielőtt azonban túl sok pátoszt és túl kevés ötletet ítélnénk a Hatikva eme tematizációjának, győződjünk meg róla saját szemünkkel és fülünkkel, mennyire mértéktartóan, de az utóbbi években stílusként állandósult dokumentatív pózt is lebírva nyúl KissPál ehhez a topikus történethez, amelynek sziszifuszi sorsa, hogy mindig újra kell mesélni. Feljegyzések szerint az első világháború kitörésének küszöbén Babits Mihály a közelgő világégést felismerve tébollyal határos állapotban rótta a Nagykörutat, s a háború hírétől akkor még lelkes polgárokat önmagából kikelve igyekezett meggyőzni ünnepi vidámságuk alaptalanságáról. KissPál Szabolcs kiállítása is egy ilyen kiáltás

Kozák Zsuzska
2016. október