Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



IGENEK ÉS NEMEK

Képzőművészet az irodalom felől. Bujdosó Alpárral és Esterházy Péterrel beszélget Marton Éva.


"a villanó fények mentén
akarok járni,
holott
hulló fogaim vannak"


Bujdosó Alpár alkotása C a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Ha a próza felől közelítem Bujdosó Alpár munkásságát, prózai szövegeit is a szövegtöredékek, a "roncsolt" nyelv jellemezte. A párizsi Magyar Műhely alapító-szerkesztőivel nagyon hamar rátaláltak az irodalmat és képzőművészetet összekapcsoló intermediális művészetre. A 2B Galériában március 19-ig látható Hulló fogak, villanó fények című tárlata Bujdosó Széchenyi Akadémia székfoglalója is egyben, akit először arról kérdeztem, vajon a Magyarországról való emigráció teremtette-e meg számára ezt az új formanyelvet.

Bujdosó Alpárral: Fiatalon, szinte az érettségi után hagytuk el Magyarországot, ahol akkoriban csak a konvencionális irodalommal ismerkedtünk meg, a modern irodalmat nem tanultuk. Meglátva az első ilyen munkákat, könyveket, azonnal felkeltette érdeklődésünket, s rá kellett jönnünk, hogy az akkori világot sokkal jobban tükrözte ez a fajta művészet.

Ez a művészet jobban reflektált a '70-es évekre, pontosabban, árnyaltabban mutatta be azt?

BA: Jobban kifejezte a '70-es évek kutató-kereső gondolatvilágát. A lényege is ebből fakad: kutat, próbálja megtalálni azt az utat, amellyel a '70-es évek világát fel tudjuk térképezni. Ez sok esetben viszonyulást jelent a régihez, s egy újnak a keresésével van összeköttetésben. Kassák, akibe fogózkodtunk, a magyar irodalomban és képzőművészetben az 1910-es évektől a '40-es évekig csinálta ezt a művészetet.

Az emigráció nyelveként is értelmezhető az önök által képviselt művészet? Mennyiben függ össze az emigrációval?

BA: Annyiban feltétlenül tükrözte az emigrációt, hogy ez a forma az akkori Magyarországon nem volt jelen, az emigrációban is csak néhányan, főleg a Magyar Műhely köréhez tartozók csinálták. A lényegét abban látom leginkább, hogy nem azon a nyelven gondolkodtunk, mint amilyen nyelvi közegben léteztünk. Mindannyiunk számára, akik ebben a gondolatvilágban írtunk és alkottunk, megmaradt anyanyelvnek a magyar. Párizsi barátaim, bár értették, olvasták a francia irodalmat, nem abban a közegben léteztek, mint ahogy magam sem a német nyelvben gondolkodtam.

Az irodalom felől érkezett. Képzőművészeti munkáiban a nyelv vagy a képzőművészet kap nagyobb hangsúlyt?

BA: Ez még nekem is problematikus, mert alapvetően az irodalom felől közelítettem meg a dolgokat, ebben kezdtem el a gondolkodni, de később kiegyenlítődött a kettő, úgy gondolom, egyenrangú nálam a kép, a látvány és az irodalmi szöveg.

A kiállítás erős válogatása, keresztmetszete az elmúlt évtizedek gazdag anyaghasználatú munkásságának. Itt láthatóak politikai művei, vizuális költészeti munkái, a saját testének röntgenfelvételeire nyomtatott szövegei, gipszmaszkjai. Keresztmetszete a nagyon sokféle anyaghasználatnak. Minek alapján válogatta a kiállított műveket?

BA: Olyan munkákat választottam, amelyekben a kép és a szöveg kiegyensúlyozza egymást. Korai munkáim erősen politikai beütésűek, de nem pártgondolkodáshoz, ideákhoz kapcsolódnak, a vendégszövegek abból a szemléletmódból rakódnak le, amivel annyira foglalkoztam abban az időben, a Kádár-rendszerben megmutatkozó másképp gondolkodókkal. Ezekben a munkáimban nem befejezett szövegekkel dolgoztam, nyitva maradt a kép, a szöveg, a gondolat. Nincs befejezve, csak sejtet valamit.

Erre utalt Esterházy Péter megnyitóbeszéde, ahol az igenek és a nemek között helyezte el az ön munkásságát.

BA: Attól, hogy kimondja az ember az igent vagy a nemet, az nem azt jelenti, hogy később nem vonhatja vissza, s nem teheti helyére a másikat. De nagyon fontos mind a kettő. Azt jelenti, hogy az ember egy bizonyos gondolatvilágot érdekesnek, végiggondolhatónak tart - ezek az igenek. Vagy egy gondolatvilággal nem tud mit kezdeni, nem találja az összefüggéseit - ez jelenti a nemeket.

A kiállítás címe, a Hulló fogak, villanó fények eszembe juttatja a hetvenedik születésnapját köszöntő Görbülő fény című kötetet. A mostani cím erre is reflektál?

BA: Jelzi a múló időt, egyben egy munkám címe is, amellyel azt akartam jelölni, hogy továbbra is a villanó fények mentén akarok járni, holott hulló fogaim vannak. Hogy most már egy kicsit másképp kell ezeken az utakon járnom, mint korábban.


Bujdosó Alpár alkotása © a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor


Bujdosó Alpár alkotása © a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Esterházy Péter író, aki a Magyar Műhelynél jelent meg először, nyitotta meg Bujdosó Alpár kiállítást. Őt arról kérdeztem először, mit jelentett számára a Magyar Műhely.

Esterházy Péter: A Magyar Műhely akkor igen sokat, tájékozódási lehetőséget, szemléletet is jelentett, miközben itthon létezett is, meg nem is. Bujdosó Alpár munkái többszörösen érdekeltek engem, s tulajdonképpen méltánytalan, hogy nem az egész Magyar Műhelyről beszél ilyenkor az ember, mert különböző módokon, de sok hasonlóság van a három alap-ember, Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár működése között. Hogy a műfajoknak ez a találkozása mit jelent? Szüts Miklóssal közösen írt könyvem, A bűnös kapcsán engem is foglalkoztat, hogy mi történik a szöveggel, amikor képpé lesz. Nem mindig irányítható folyamatok.

"az a drámai dolog történik,
hogy a kép,
a képi megjelenés
felszámolja a szöveg szövegségét"

Bujdosó Alpár munkái többszörösen ezzel foglalkoznak, hogy mit jelent, ha másik térbe teszi a szöveget. Sokszor az a drámai dolog történik, hogy a kép, a képi megjelenés felszámolja a szöveg szövegségét. Már-már a jelentését is felszámolja, hieroglifák vannak jelen. A kép közös nyelvvé válik a szöveggel. Kétfelől dolgozza meg a nyelvet, egyfelől alátesz egy elméleti megközelítést, másrészt játszik vele - akár a legtriviálisabban is -, szójátékokat csinál, rossz szójátékokat akár. A rossz szójáték is megszólítja a nyelvet, s a nyelv ennek révén elárul valamit saját természetéből. Magyar kontextusból nézve ez nagyon üdítő lehet, a komolytalanságnak ez a komolysága. Megmutat valamit a nyelv természetéből.

A művek egyik, számomra egyik legizgalmasabbika Bujdosó maszk-sorozata, ahol különféle "arcokon", maszkokon jelenik meg a szöveg.

EP: Ezek koncept art "ügyletek"; mit jelent, amikor egy arcra van ráírva valami.

Vagy egy testre.

EP: Mindenféle avantgárd hagyománya van a testre írásnak. Mi az érzéki a testen? Vagy a szöveg az érzéki? Vagy a kettő együtt? És mindez hogyan kötődik a '60-70-es évekhez, mennyiben történeti, és hogyan változott.

A Magyar Műhely alapító tagjai hasonló utat találtak a sajátos nyelvhasználatra. Az emigráció mennyiben segített abban, hogy létrejöjjön ez az alkotói gesztus? Hogyan formálódik át az emigrációban a nyelvhez való viszony?

EP: Vagy adódik egy nosztalgikus puha viszony - ez nem az -, vagy pedig egy lehetőség, hogy a saját anyanyelvünkre kívülről nézzünk rá. Aki benne él a nyelvben, nehezen tudja megtenni, hiába mindenestül az enyém, hiába vagyok nagyon közel hozzá, érzelmileg korrumpálva vagyok, de munkaköri kötelességem kívülről ránézni. Hogyha az ember elmegy, bizonyos értelemben könnyebb a helyzete. Jól használható távolság keletkezik.

A roncsolódás is a távolság következménye?

EP: Nem okvetlenül. A roncsolódásban, ami nagyon érdekes, úgy elroncsolni egy szöveget, hogy az olvasható is, meg nem is. Ilyenkor mindig a létezésre van rákérdezve, ami billenékeny dolog: van-e az, amiről én azt mondom, hogy nincs. Híradás valamiről, amiről nincsen már tudásunk, valami egészről, épről. Egy roncsolt szöveg az ép szövegről is szól, nem okvetlenül a vereség szinonimája, több-értelmezhetőségű.

Bujdosó Alpár képzőművészeti alkotásaiban nagyon sokszor idéz fontos történelmi dátumokat, például 1956-ot, 1968-at. A mából nézve mi ennek az érvényessége, az ereje?

EP: Abból a szempontból nagyon érdekes, hogy mutat egy valódi hazaszeretetet. Hirtelen megjelenik az egyszerűségében, ebben a bonyolult egyszerűségben, amit ezek a tárgyak képeznek, vagy egy-egy régebbi szót, amit itthon többszörösen lejárattunk, összemaszatoltunk. Ez itt megjelenik, emlékeztet valamire, ami nem ez, amiben vagyunk. S abban a pillanatban, amikor az emlékezésről beszél, nagyon aktuális lesz. Hogyan működik, hogyan nem működik a közösségi emlékezés. Hogyan működik a közösségi hazudozás, nem közvetlenül, hanem ezen a finom és rejtőzködő módon. Ezek a művek erre is rá tudnak mutatni.

Az ön és Bujdosó szövegalkotásában, technikájában vannak közös pontok?

EP: Ez leginkább a Termelési-regényben látható, ami alkalmaz bizonyos technikákat a szövegroncsolást illetően, de én ezt sokkal formálisabban használom, mint ahogyan ő. Vannak kapcsolódások, személyes lelkesedéseim, de amit csinálok, annak ehhez közvetlen köze nincsen.

Kiállításmegnyitó szövege az igenekről és a nemekről szólt. Ha írásban látja az ember, képiségét gesztusként is értelmezheti. Ez volt a szándék, Bujdosó műveivel rokont létrehozni?

EP: Ezek az igenek és nemek függetlenül attól, hogy mit mond a szöveg, adnak egy lüktetést az egésznek, kis túlzással drámaiságot. A szöveget írt szövegnek gondolom, s félkövéren szedve az igenek és nemek pulzálást adnak annak. Gesztus volt, Bujdosó Alpár személyét illetően is, akit nagyra becsülök több évtizedes következetességében. Mennyire fogjuk fel, hogy mi történik a nem magyarországi irodalommal, főként a nyugatival. Hogy abból mit hallunk meg, vagy csak az "Édes Erdélyt". Nagyon sok értéket nem látunk meg, nincs meg az egész természetes rendje.


Bujdosó Alpár alkotása © a művész és a 2B Galéria jóvoltából, fotó: Tóth Gábor

Marton Éva
2016. március