Sajtó ...... Press
Only Hungarian language

Sokkal több, mint "Cicavízió" -
Fekete Edit grafikusművész kiállítása - 2B Galéria


Október 2-án egy nagyon érdekes kiállítás-megnyitón vettem részt a Ráday utcai 2B Galériában. Én még láttam kisgyerekként a Cicavíziót , de fogalmam sem volt arról, hogy ki rajzolta, arról pedig végképp nem, hogy milyen sors, életút áll a színes, vidám képek, illetve a ma 92 éves művésznő mögött.

Hatalmas a kontraszt az életműben, s ezt jól érzékeltette az alkotások elrendezése is: ahogy belépünk a galériába, a Cicavízió fogad, körülötte a színes, egykori televíziós főcímképek - merthogy Fekete Edit a magyar rajzfilmgyártás egyik úttörője, a Magyar televízió grafikai osztályának hosszú évtizedeken át vezetője. Külön teremben folyamatos vetítés mellett megnézhetjük az '50-es években készült magyar rajzfilmek közül a talán két legismertebbet, a Kiskakas gyémánt félkrajcárját és a Két bors ökröcskét. Ám amikor kilépünk a vetítőteremből, valami egészen mással találkozunk.

Fekete Edit holokauszt-túlélő. Megjárta a poklot, túlélte a borzalmakat és hosszú évtizedekre bezárta az emlékeit. Aztán egyszer elkezdte megrajzolni azokat, sokszor furcsa, groteszk vonalakkal, szinte karikatúraszerűen. Még a legszörnyűbb képek iszonyatát is oldja a képaláírás sajátos humora. Döbbenten állok, az agyam nehezen rakja össze az élményt: összezavarodtam. A groteszk távolít, ezért jó eszköze a traumafeldolgozásnak. Fordít a látásmódon, s ezzel kimozdít a traumaidőből, élményből. A galériában bemutatott művek egészét jellemzi a játékosság, humor, pozitív életszemléletet. Fekete Editet sajnos nem ismerem, de egy másik haláltábort túlélő idős, ma is aktív hölgyet volt szerencsém ismerni. Az ő világlátása köszön vissza itt is: ".az ember nem lehet boldogtalan olyan dolgoktól, amiket nem tud befolyásolni. És én boldog akarok lenni." Azt hiszem, ha a pozitív pszichológiának szüksége lenne egy jó mottóra, ez telitalálat lenne.

A holokauszt képek között van egy, amit - pszichológiai nézőpontból - külön is szeretnék kiemelni (lásd lent). Valójában két kép egymás mellett közös keretben, összekapcsolódó jelentéssel. Az egyik "A háború még tart" címet viseli, 2002-ben készült, a múlt látható rajta (a haláltábor rabjai, fejük fölött az őrrel, valamit, talán matracokat cipelnek), a másik az "Ősnyomok" nem meghatározható idősíkban, lehetne akár a jelenben is (két beburkolózott alak szorongva, valamitől tartva megy valahová). Mintha a félelemtől, a gyanakvástól, a leselkedő veszélytől nem lehetne megszabadulni. Így szövik át a traumák az életutat, időtlenné téve egy valamikor rögzült, tehetetlenül átélt, megszenvedett érzést, viselkedésmódot. Mindig háború van, mert bármilyen apró jel emlékeztet a megélt borzalmakra - lehet az akár a sötétség, vagy egy hangos szó, - a sebzett idegrendszer vészreakcióval válaszol. Miért van az, hogy vannak, akik mégis tovább tudnak menni, sőt mi több "növekedni" képesek, a pszichológia nyelvén szólva poszttraumás stresszbetegség helyett poszttraumás növekedést mutatnak? Sok tényezőtől függ, amelyek közül az egyik, a traumát megelőzően megtapasztalt biztonságos kötődés, a valamilyen szinten kialakult autonómia- és kompetenciaérzés. A tárlaton bemutatott családi fotókat nézve - bár nem tudom, de merem feltételezni -, Fekete Edit sok erőt tudott meríteni családi kötődéseiből.

A megnyitón még egy meglepetésben volt részem: Egri János, egykori közkedvelt tévés műsorvezető mondta a megnyitóbeszédet. Jó volt hallgatni a remekül összeállított és előadott, személyes élményekkel is gazdagított szöveget. Örülök, hogy részese lehettem ennek az estének.

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna pszichológus
2015. október 03.