Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



CELAN ÉLETRAJZA A MŰVEIBEN LELHETŐ FEL

Interjú Bertrand Badiou-val, a párizsi École normale supérieure tanárával.


A budapesti Goethe Intézetben nemrég pódiumbeszélgetést rendeztek Paul Celan és Gisele Lestrange, e két rendkívüli művészegyéniség találkozásáról, kapcsolatáról, kettejük életművének kölcsönhatásáról. Paul Celan iránt, akit már életében a német költészet egyik legnagyobbjaként tartottak számon, a halála óta eltelt négy és fél évtizedben sem lanyhult az érdeklődés, ő mindmáig a huszadik századi német líra egyik legolvasottabb költője.

A Kiss Noémi által moderált beszélgetésen, amelyet a 2B Galéria Gisele Celan–Lestrange rézkarcait bemutató kiállításához kapcsolódóan rendeztek meg, részt vett Bertrand Badiou, a párizsi École normale supérieure tanára, Bacsó Béla, az ELTE esztétikaprofesszora, Vivian Liska, a jeruzsálemi Héber Egyetem és az Antwerpeni Egyetem tanára, valamint Helmut Böttiger német író-kritikus. A francia Bertrand Badiou, Celan hagyatékának kezelője, egyebek mellett a költő levelezésének és hagyatékban maradt verseinek közreadója. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel látta el Celan és Ingeborg Bachmann levelezését, valamint Celan életének talán legfontosabb dokumentumát, feleségével, Gisele-lel folytatott levelezését.

– Az ember azt gondolná, hogy Celan életműve elsősorban a német filológusok terrénuma. Az ő esete persze nem tipikus, hiszen miközben már életében a német irodalom egyik legnagyobbjának tartották, Párizsban élt. Említette, hogy Celan költészete nagyon fiatalon megragadta önt. Hogyan fedezett fel magának a hetvenes években Strasbourgban egy gimnazista egy német költőt? Kétnyelvű környezetben élt?


– Nem, németül csak a gimnáziumban kezdtem tanulni, ez volt nálunk az első idegen nyelv, amit aztán követett a latin, a görög és az olasz is. De valamikor tizennégy-tizenöt éves koromban elkezdtem érdeklődni a német költészet iránt. Különösen fontos volt számomra Rilke, Trakl, Hölderlin és Stefan George. Ők különös módon sokkal jobban izgattak, mint Verlaine, Baudelaire vagy Rimbaud. Ennek köszönhetően egyébként felfedeztem magamnak Stefan George Baudelaire-átköltéseit, de olvastam Dantét olaszul és fordításokban is, többek között németül. A német nyelv és kultúra különösen közel állt a szívemhez.

– És aztán valamikor a véletlen úgy hozta, hogy Celan is a képbe került?

– Nem valamikor és nem a véletlen hozta, hanem a sógorom, aki valóban kétnyelvű volt, és Strasbourgban járt egyetemre. Tőle kaptam egy Celan-kiadást, addigra egyébként már megajándékozott a Kafka-regényekkel és sok más olvasnivalóval. Celanra azzal hívta fel a figyelmemet, hogy szerinte ő nagyon fontos költő, és hogy tetszeni fog nekem. Ez 1975–76 körül történhetett. Tizenkilenc éves lehettem. De azért Celan már akkor sem volt teljesen ismeretlen előttem, addigra már olvastam néhány versét. A Tübingen, Jännert (Tübingen, január) emlékszem, egy könyvkereskedésben álldogálva olvastam el talán tizenhat évesen, vagyis nagyon korán. Később magam is próbálkoztam Celan-versek fordításával.

– A Tübingen, január nyilván különösen érdekes lehet egy Hölderlin-rajongó fiatalembernek. Vissza tud emlékezni arra, mi fogta meg annyira Celanban, hogy azóta is élete egyik főszereplője?

– A titokzatossága. Az, ahogy például a Tübingen, januárban idézi Hölderlin Rajna-himnuszát, és valami teljesen eredetit hoz létre belőle. Úgy éreztem, Celan addig nem létező nyelvet alkotott. Az új bécsi iskola zenéi jutottak róla az eszembe. Akkoriban bolondultam Schönbergért, Bergért és Webernért. Nem sokkal azelőtt fedeztem fel őket magamnak.

– Hogyan kereste meg Gisele Celan–Lestrange-t? Jól tudom, hogy kapcsolatuk egészen Gisele Celan-Lestrange 1991-ben bekövetkezett haláláig tartott?

– Írtam neki, Gisele meghívott magához, és már az első találkozásunkkor déltől éjjel kettőig beszélgettünk. Nagyon szoros emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Olyan volt, mint egy nővér vagy egy pótanya. Ennek köszönhetem, hogy Gisele rám bízta a hagyatékot és kettejük levelezésének közreadását.

– Paul és Gisele levelezésének nyelve mindvégig a francia volt?

– Igen, franciául írtak egymásnak, de a német kiadó, a Suhrkamp azt akarta, hogy a német kiadás a franciával egy napon kerüljön a boltokba. Számomra viszont az volt a lényeg, hogy Celan végre franciául is "megszólaljon": ahogyan írt és beszélt, ahogyan franciául kifejezte magát. A levelekből rengeteg – korábban ismeretlen – mozzanat derült ki: mielőtt Eric Celannal elkezdtünk dolgozni a szövegen, Gisele már olvasott nekem részleteket egyik-másik levélből. Gisele egyébként mindent nagyon gondosan archivált, rendszerezett, úgy adta át archívumának anyagait. Minden megvan, egy levél sem hiányzik.

– A Paul Celan és Gisele Celan–Lestrange közötti levelezésről a pódiumbeszélgetésen azt mondta, hogy az alapjában véve egy Celan-életrajz. Kettejük ismeretsége 1951-ből datálódik. Celan harmincegy éves volt, Gisele huszonnégy. Celan életének első harmincegy éve mennyire dokumentált? Hogyan lehetett az életrajz lyukait befoltozni?

– Celan természetesen sok mindent megemlít ezekben a levelekben, de valóban nagyon kevés konkrétumot ismerünk meg belőlük. Megvan Israel Chalfen Celan ifjúságáról írott könyve Gisele lapszéli kommentárjaival, kérdőjeleivel, javításaival. E megjegyzéseket Gisele tanúkkal, többek között Ilana Shmuelival folytatott beszélgetések után írta bele a könyvbe. Ilana Shmueli Celan ifjúkori barátnője volt, még Csernovicból ismerték egymást, majd a hatvanas években ismét találkoztak, és ő volt Celan utolsó szeretője. Amit e margóra írott megjegyzésekből megtudhattam, beleírtam a levelezéskötet időtáblázatába. Ez több mint száz oldalt tesz ki. Ebben benne van minden, amit az 1951 előtti életéről tudunk, írtam a szülőkről, különösen az édesanyjáról, aki rendkívüli szerepet játszott Celan életében és költővé válásában. Kivételesen kulturált asszony volt. Megismerkedtem egy nagyon idős emberrel, aki a szomszédságukban lakott, később egyébként a többi csernovici zsidóval együtt ő is a mihajlovkai koncentrációs táborba került, mint Celan édesanyja, aki ott is halt meg. Ez a tanú, aki 1942-ben még látta őt ott, mesélte, hogy amikor azelőtt Celanék otthonában járt, a mama éppen főzött, és miközben kavargatta az ételt, olvasott. Celan tőle kapta az irodalom iránti érdeklődést, az irodalom szeretetét. Halála kiheverhetetlen csapást jelentett a költőnek. Azt a német irodalmi hagyományt, amely beépült a műveibe, az anyja adta át neki. Celan költészetének vízjele az anyja. Az 1951 előtti évek történetét tömören, de pontosan ábrázolom a levelezéskötet időrendi táblájában. Egyébként nem Chalfen könyve az egyetlen az ifjú Celanról. A bukaresti évekről is megjelent egy könyv, Petre Solomon tollából, aki barátja és kollégája volt Celannak.

– Térjünk vissza oda, hogy ön megkereste Celan özvegyét, akivel haláláig szoros kapcsolatban maradt. A 2B Galériában vagy az interneten is látható rézkarcok sok tekintetben olyanok, mintha Celan költészetének grafikai megfelelései lennének. Szűkszavúak, elvontak és titokzatosak.

– Ez így van, hiszen Gisele művészete magán viseli Paul Celan hatását. Celannak pedig nagyon fontos volt az a mód, ahogy Gisele lefordította a verseit a grafika nyelvére.

– Nemcsak a grafika nyelvére, franciára is fordította a verseket...

– Csak hogy jobban megértse őket. Gisele egy szót sem beszélt németül, mielőtt megismerkedett Celannal, angolul is csak egy kicsit. Spanyolul viszont nagyon jól tudott, mert két évig Spanyolországban élt. A franciá¬ra fordítás segítségével akarta mélyebben megérteni férje költészetét.

– Mindenesetre teljesen eltérő indíttatásuk ellenére tökéletes szimbiózisban élhettek. A csernovici zsidó Celan Párizsban él, németül ír, sőt a háború utáni német költészet központi alakjaként, egyik legnagyobbjaként tartják számon, úgy, hogy Németországba csak látogatóba megy. Kívülálló. A felesége pedig egy francia nemesi család leánya.

– Ez fontos momentum. Gisele még idősebb korában is gyönyörű nő volt, és már a neve is olyan, mint egy Celan-vers: Gisele de l'Estrange. Celan ellenállhatatlan volt, mindenki csodálta, senki sem tudta kivonni magát a hatása alól, ha valamit mesélt vagy magyarázott, ha politikáról beszélt. Tökéletesen beszélt franciául. Gisele franciaságát is ki-kijavította. Gisele ezt úgy mondta: ő tanított meg franciául. Celan lenyűgöző, elbűvölő, különleges kisugárzású ember volt.

– A pódiumbeszélgetésen Bacsó Béla tett egy provokatív megjegyzést, amivel sikerült felpezsdítenie a vitát. Kicsit leegyszerűsítve azt mondta, hogy az életmű az életrajzi adalékok nélkül vizsgálandó. Peter Szondi – egy magyarul is olvasható – elemzésében leírja, milyen személyes élmények csapódnak le és milyen életrajzi tények, adatok, konkrétumok szerepelnek a költő néhány kései versében. Nekem ezek az információk fontosak voltak a példaként leírt versek megértéséhez...

– Nyilvánvaló volt a provokáció, és Bacsó Bélának igaza is van abban, hogy a mű életrajzi megközelítése teljességgel félrevezető lehet, illetve hogy nem szabad az életrajz tényei felől magyarázni a művet. Engem viszont kezdettől fogva izgatott, hogy Celan hogyan írja a versekkel saját önéletrajzát. Az életrajz a műveiben lelhető fel. Az Atemwende című kötettől kezdve voltaképpen naplószerűen olvashatjuk a verseit: gyakorlatilag naplót vezet bennük. És időrendi sorrendben közli az új verseket. Ez nem véletlen. La Contrescarpe című verse például teljességgel önéletrajzi. A berlini Anhalter Bahnhof említése a versben nem Kafkára utal, hanem saját életrajzának motívuma. Ez tehát a kiindulás, de a lényeg a vers, és nem szabad a versből visszatérve magyarázni az életrajzot. Amit megél, az adja a vers anyagát, de az élet nem a konkrét történésekből, nem abból áll csupán, hogy ki mindenkivel találkozott egy-egy nap, hanem hogy mit olvasott, Dickinsont vagy Shakespeare-t például. Ezért datálta pontosan, hogy mit olvasott. Ez hihetetlenül fontos az életmű vizsgálatánál.

– Egy sor nagy alkotónál elég nyilvánvalónak tűnik, hogy azért vezet naplót, mert feljegyzéseivel az utókorra kacsingat. Túl a naplóbejegyzések nyilvánvalóan fontos információtartalmán, ott érzi bennük az ember, hogy a szerző nem magának ír, hanem tudja, de legalábbis reméli, hogy naplói közérdeklődésre tartanak majd számot, ezért játszik, szerepel is egy kicsit. Csalódnék, ha Celan ebbe a kategóriába tartozna.

– Celan nem kokettált az utókorral. Számára az volt fontos, hogy megmutassa, minden, amit leír, autentikus. Azt jegyezte fel, hogy ezt és ezt a verset ma olvastam. Hogy senki se mondhassa: plagizált, másolt, kölcsönvett vagy éppenséggel utalt valamire. Illetve hogy kiderüljön, mi az, ami hivatkozás, utalás a verseiben.

– Ez annak köszönhető, hogy Celant költő barátja, Yvan Goll 1950-ben bekövetkezett halála után az özvegy, Claire Goll plágiummal vádolta meg. Később, 1960-ban nyilvánosan is megtámadta, amit Celan hátralevő életében többé nem tudott kiheverni. A Goll-affér következtében, "önvédelemből" kezdte ezt el?

– A Goll-affér rendkívül súlyosan hatott rá, én is ezzel magyarázom, hogy ennyire gondosan dokumentálta magát. Hogy mindenképpen dokumentumokkal akarta alátámasztani gondolatmenetét. Celan nagyon érzékenyen reagált mindenre. Élt Párizsban egy nagyon tehetséges fiatal osztrák festő és grafikus, Jörg Ortner, aki barátságba keveredett a nála jóval idősebb Celannal. Egyébként ő volt Celan költészetének egyik legalaposabb ismerője, aranybánya a kutató számára, de sajnos hiába biztattam, soha nem írta meg mindazt, amit tudott róla. Nos, Ortner mesélte nekem, hogy Celan néha ellátta olvasnivalóval, könyveket adott neki kölcsön. Egyszer, amikor három hét múlva visszavitte őket, Celan megkérdezte, mit gondol róluk. Ortner mondta, hogy nagyon érdekesek, tanulságosak satöbbi. Mire Celan: nem a könyvek, hanem amiket aláhúztam benne! Ezek az aláhúzások mintha titkos üzenetek lettek volna.

– Érdekes, megnézték Celan könyvtárát ebből a szempontból?

– Olyannyira, hogy két kollégámmal, Patrik Alackal és Alexandra Richterrel vastag, nyolcszáz oldalas könyvet írtunk azokról a jegyzetekről és aláhúzásokról, amelyeket Celan könyvtárának filozófiai munkáiban találtunk. Kiderül, hogyan olvasta például Platónt. Kantot és Spinozát nem olvasta, Nietzschét, Rosenzweiget és Bubert viszont igen, és olvasott orosz gondolkodóktól is. A bejegyzésekből, aláhúzásokból, felkiáltójelekből kirajzolódik Celan intellektuális világa. A könyvtárában őrzött Heidegger-művekben például körülbelül ezer kiemelést találtunk. Ezekből nyomon követhetők a Heideggerrel kapcsolatos gondolatai. Heidegger nagyon stimulálta őt. Lenyűgözte, amit a nyelvvel művel. Használta Heideggert, rea¬gált rá. Nem tisztelgett előtte, inkább harcolt vele a maga szubtilis módján. Így példáulTodtnauberg című verse sem tekinthető pusztán hommage-nak.

– A pódiumbeszélgetésen nem esett szó róla, de Celan költészete elképzelhetetlen az őrület nélkül. Pszichiátriai beteg volt, tudatában volt betegségének, írt is róla, reagált rá.

– Valóban. Az őrület adott esetben kimondottan pozitív dolog lehet. Celan nagyon tudatosan foglalkozott a betegségével, tudott róla írni, ami segített is annak leküzdésében. Érdekelte a pszichiátria, rengeteget olvasott róla, olvasta a fenomenológiai pszichológia legismertebb alakjának, Binswangernek a műveit, olvasott az agy anatómiájáról és működéséről, olvasott Freudot, olvasta Wilhelm Michel Hölderlin-életrajzát. Betegsége valószínűleg a Goll-afférral is összefüggött, de az igazi ok a soá volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy akárcsak Primo Levit, őt is a soá kései áldozatának tekinthetjük.

– A Goethe intézeti beszélgetésen mi, akik laikus érdeklődőkként a közönség soraiban ülhettünk, csak benyomásokat szerezhettünk az életmű értelmezési lehetőségeinek sokféleségéről. Celan életében kora egyik legnagyobb költőjének számított. Halála óta már negyvenöt év telt el. Az életmű közben mindvégig az érdeklődés fókuszában maradt. A magyar olvasó igazán nagyszerű Celan-fordításokat ismerhet, Lator Lászlótól Marno Jánosig, Schein Gáborig, Oravecz Imréig és másokig többen is fordítottak tőle, és könyvek, tanulmányok sora foglalkozik vele. Amennyire tudom, másutt sincs ez másképp, ő kétségkívül a XX. század irodalmának egyik legolvasottabb költője. Ön, aki évtizedek óta foglalkozik vele, emlékszik e olyan eseményére ennek a néhány évtizednek, amely alapjában megváltoztatta a Celan-recepciót?

– Az lehetett ilyen fordulópont, amikor 2001-ben a Celan házaspár levelezése napvilágot látott. Ez volt az a kiadvány, amely mindent megváltoztatott, teljesen új alapokra helyezte a költőről való gondolkodást. A levelekből ugyanis kiderül például – hogy visszautaljak az előző témára –, Celan hogyan beszélt a betegségéről, a szenvedéseiről, hogy min ment keresztül. Számomra tehát ez volt a fordulópont. Utána viszont szinte minden évben történt valami, ami befolyásolta a Celan-képünket, vagyis apróbb fordulatokat azóta is láttunk. Megjelent például az Ingeborg Bachmann-nal folytatott levelezése, amelyre szokás volt hivatkozni, bár valójában senki sem ismerte. Ha az ember tüzetesen elolvassa kettejük leveleit, látni fogja, hogy nincsenek bennük olyan nagy dolgok. Bachmann-nak Celan szűkszavú leveleket írt, amelyekben nincs semmi különösebben fontos tartalom, míg a Gisele-lel folytatott levelezésében megnyílt, hihetetlenül szépen írt. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a Celan–Bachmann-levelezés érdektelen lenne, ott is találunk néhány nagyon szép Celan-levelet, de a Bachmann-levelezésből azért csináltak nagy ügyet, mert Bachmann mégiscsak Bachmann volt, és mert a kor két jelentős költője írt egymásnak szerelmes sorokat, ráadásul ez a kötet nem olyan vastag, mint a másik. Egyébként éppen ezért készítek elő most egy olyan kötetet a házaspár leveleiből, amely csak a férj leveleit tartalmazza. Gisele itt csak az időrendi táblázatban szerepel majd. Ez teljesen más könyv lesz, mint az eredeti volt, 2020-ra, a Celan-centenáriumra pedig olyan kiadványt tervezünk, amelynek a felét az eddig megjelentetett levelezések teszik ki, a másik felét viszont eddig publikálatlan levelek alkotják.

J. Győri László
2015. február 13.