Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



EGY IDENTITÁSKÜZDELEM TÖRTÉNETE

Körner András: Egy vonakodó zsidó - Esszék és történetek, 2B Kulturális és Művészeti Alapítvány, Budapest, 2013. 196 oldal, 2200 Ft

A társadalomtudományok művelői szerint identitásunkat a bennünket körülvevő szűkebb és tágabb környezet s egyszersmind énünk, személyiségünk aktivitása alakítja. Az egyén törekvései, identitáseszményei persze több ponton felülírhatják a családi miliő, az ott elsajátított értékek és normák meghatározta azonosságtudatot, de énünk számos vonásában rejtetten vagy nyíltabban hordozza szüleink gondolkodását, világról alkotott vélekedéseik, másokhoz való viszonyulásuk nyomait.

Ezt a tételt igazolja vissza Körner András esszéje, amely egy szekuláris újlipótvárosi zsidó értelmiségi családban felnőtt ember sajátos identitásalakító küzdelmének története. A holokausztot túlélt család, mint annyi hasonló, megpróbálta kiiktatni az emlékezetéből a gettó, a koncentrációs tábor történéseit, de Körner maga, aki négyévesen élte át a vészkorszakot, a mindennapos fenyegetettséget, évekig hordozta álmaiban e trauma utóhatásait. Ennek megnyilvánulásaival 1946-47-ben nem tudott mit kezdeni az iskola, de a család sem. Miközben mindenütt - a családban különösen - elhallgatások és elfojtások temették maguk alá a holokauszt emlékezetét, sőt a zsidó származás tényét, Körner szülei és baráti körük érthető módon visszatért a vészkorszak előtti szekuláris zsidó léthez és gondolkodásmódhoz. Ennek lényege a vallástól való teljes elfordulás, a zsidó értelmiségi miliőbe, baráti körbe való bezárkózás, bizonyos zsidó viselkedési normák követése, a zsidó művészek és tudósok favorizálása, ugyanakkor az ortodox zsidók tradícióival és a cionizmussal való szembenállás s a magánéletben a nem zsidókkal (keresztényekkel) való kapcsolat minimálisra korlátozása.

A kamaszodó Körner András érthetően lázadni próbált szülei identitása, sajátos zsidó elzárkózása ellen. Középiskolásként csak keresztény barátokkal vette körül magát, nem zsidó lányok lettek a barátnői, érdekelte a magyar paraszti-népi kultúra. Ezzel együtt azonban hamar a modern művészethez kezdett vonzódni, amely utólagos önreflexiója szerint egyet jelentett a modernizálódó zsidók minden újhoz fűződő erős affinitásával. Intellektuális kiteljesedésében, egyetemi tanulmányainak komolyan vételében a család értelmiségi tradícióit követte.

968-ban német, mellesleg zsidó származású feleségével építészként New Yorkba került, ahol a budapesti, lipóciai zsidó léttől gyökeresen eltérő szekuláris, de ugyanakkor bizonyos vallási és kulturális hagyományokat jobban követő értelmiségi környezettel találta magát szemben. Barátai előtt kínossá vált a nagy zsidó ünnepek, az ehhez fűződő hagyományok ismeretének hiánya, de ehhez hasonlóan a budapesti zsidók között elterjedt karácsonyfa-állítás is.

A baráti körében - a nála gyorsabban beilleszkedő lányai hatására - elkezdett érdeklődni a judaizmus, a zsidó múlt iránt. Mindez egybeesett Budapesten élő édesanyja egészségi állapotának romlásával. Kapcsolatukból egész életükben hiányzott a meghittség, amely részben az anya meglehetősen rossz, lobbanékony természetével, részben a kibeszéletlen élettörténeteikkel, az emlékezet elfojtásával magyarázható. A távol élő fiú gyakran látogatta itthon élő anyját, javítani akart kapcsolatukon, s ezért jelentős vállalkozásba kezdett: magnóra mondatta anyja kibeszéletlen életét, az egykori vallásos zsidó családhoz, az asszimilációhoz fűződő emlékeit és az általa megélt, de soha fel nem tárt koncentrációs tábori történéseket. Feltárult hát előtte az ősök világa, a család története, a soa rémséges ideje, s ezen keresztül a magyar zsidó múlt egy darabja. Egyszersmind új, pozitív érzelmekkel telt meg az egy életen át többnyire rideg anya-fiú kapcsolat, ami megkönnyítette az anya búcsúját az élettől, s könnyebbé tette a fiú emlékezeti munkáját is.

Körner András sikeres építészpályája mellett a magyar zsidó múlt kutatójává, dokumentumainak gyűjtőjévé, ezt feldolgozó könyvek - többek között a Hogyan éltek a magyar zsidók? című kötet - szerzőjévé vált (lásd erről az ÉS, 2014/7., febr. 14-i számában írt recenziómat).

Esszéjében rögzített önreflexiói arra utalnak, hogy nem lett vallásossá, de kulturális horizontja összehasonlíthatatlanul kiszélesedett, s mintha eltűntek volna személyiségéből a korábbi identitászavarokra visszavezethető görcsök. Oldott, szép mondatai legalábbis ezt sejtetik.

Schüttler Tamás
2014. március 21.