Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



"A hordhatóság igénye szűkíti a lehetőségeket" - Fekete Réka ékszertervező

A Fekete Nagy család több nemzedékének munkáit mutatja be a budapesti 2B galéria. Fekete Réka, Hollandiában élő ékszertervező is köztük van. Fekete Nagy Béla és Barta Éva unokájával beszélgettünk.

Március 4-ig látható a budapesti a 2B Galériában a Fekete Nagy család műveinek kiállítása. Benne az Európai Iskolában és az Elvont Művészek Csoportjában is részt vevő, hol mérnök, hol festő Fekete Nagy Béla, élettársa, az ékszertervező Barta Éva, valamint gyermekeik, unokáik alkotásaival. A kiállításon az egyik "unokával", Fekete Rékával, a Hollandiában élő ékszertervezővel beszélgettünk pályájáról, gyökereiről, a kortárs ékszer korlátairól és szabadságáról.

artPortal: Úgy tudom, a pályaválasztásod és nagymamád munkája között nincs összefüggés, holott ő ennek a területnek jelentős figurája volt évtizedekig. Tényleg nincs összefüggés?

Fekete Réka (F.R.): Nem igazán ismertem a tárgyait - jártam ugyan a műhelyében, de sohasem mutatta meg ékszereit. Főleg a kerámiagombokat és más kerámiáit ismertem. Már kisgyerekként megpróbáltam tárgyakat létrehozni raffiával, uszadékfával, kavicsokkal, dróttal. A szüleim szerették volna, hogy esetleg valamelyik művészeti főiskolára menjek, de ahhoz úgy kellett volna tudni rajzolni, ahogy én nem tudok és nem is akartam tudni. Az első rostán nem is kellett részt vennem egy korábbi versenyhelyezésemnek köszönhetően, a felvételit így is végignevettem, mert nem éreztem magam odavalónak. Az Iparművészeti Főiskolára, a későbbi MOME-ra sem kívánkoztam, mert az a fajta tradicionális formatervezői elképzelés távol áll tőlem. Inkább kimentem Hollandiába dolgozni bébiszitterként, mert nem tudtam milyen irányban akarok továbbtanulni. .


Remnants - falitárgy. Anyagok: Cink, fa gépalkatrész, könyvborító, uszadék fa, drót, ezüst, 2013

Miért pont Hollandiát választottad?

F.R.: Már korábban eltöltöttem ott egy évet cserediákként egy gimnáziumban, ott volt a barátom, már akkor nagyon otthon éreztem ott magam és tudtam hollandul. Van egy szabály, hogy ha valaki bébiszitterként dolgozik, akkor a foglalkoztató családnak finanszíroznia kell egy nyelviskolai tanfolyamot. Mivel a nyelvet már nem kellett megtanulnom, ezért inkább egy ötvös-iskolába iratkoztam be. Tetszett, de elég hamar rájöttem, hogy a klasszikus értelemben vett ékszerkészítés, ötvösség nem nekem való. Két évvel később, 2004-ben felvételiztem az amszterdami Gerrit Rietveld művészeti akadémiára. Az első évben arra ösztönöztek minket, hogy merjünk szabadon és bármit alkotni, szépet és csúnyát, gyorsan vagy lassan, ne a végeredménnyel legyünk elfoglalva. A hangsúlyt a kísérletezésre fektették, kiindulópontként a tartalmat vettük alapul, ahhoz kerestünk anyagot és a formát. Aztán kellett szakosodnunk. Gondolkodtam, hogy a textilszakra vagy a képzőművészeti szakra menjek. Úgy éreztem a tanfolyamon láttam az ékszerkészítés lényegét, a legalapvetőbb technikákat megtanultam, nem vártam -tudatlanságomból fakadóan-, hogy elég újat tudna nyújtani. Ezenkívül sosem hordtam korábban ékszereket, az aranyat kifejezetten nem szerettem.

Ehhez képest mégiscsak az ékszerek mellett döntöttél.

F.R.: Végül az ékszerszakon láttam az anyagválaszték sokszínűségét, szabadságát, hogy nem csak fémmel dolgoznak, hogy egy sokkal gazdagabb formavilágban mozognak, mint azt én korábban elképzeltem. Szeretek figyelni az apró részletekre, különböző anyagokkal dolgozni, így mégis oda jelentkeztem. Először "tiltakoztam" magamban, hogy ékszereket kelljen csinálnom. A hordhatóság igénye nagyon leszűkíti a lehetőségeket: az anyagokat illetően, tartósságukra nézve, hogy hogyan van összerakva, hogy illesztem, kapcsolom össze a különböző alkotóelemeket. Szerencsére ezt az elején nem kellett annyira figyelembe vennünk, megint kísérleteztünk, a hordhatóság különböző lehetőségeiről beszélgettünk. Egy zsebre rakott zsebkendő is megfelel a hordhatóság elvének, ha azt tágabban értelmezem: a tárgy velem van, "elkísér". Az utolsó évben viszont nem kerülhettem meg a problémát, felmerült a szakmánkban gyakran feltett kérdés: hogy valami pusztán azért válik brossá, mert van a hátán egy tű? Lassan fontossá vált számomra, hogy a tárgyak, amiket készítek, gazdájukkal tudjanak lenni, ez pedig akkor a legegyszerűbb, ha a tárgyak ékszerek. Így alakult ki a "hordható tárgy" fogalma. Azért nem ékszer, mert fontos számomra, hogy önmagukban is legyen létjogosultságuk, ne csak akkor, amikor hordja őket valaki.


'Birds ?ying high' - nyakék. Anyagok: acél, fa, alumínium, papír zsineg, festék, ezüst, 2013

A tárgyaidról legkevésbé az ékszer fogalma jut az ember eszébe.

F.R.: Inkább egy társ, vagy legalábbis annak szánom. Bross, ami mozgatható, elfordítható, ezáltal a másik részlete, belső világa és formája csak akkor látható, ha megmutatod valakinek. Ahogy az embereket sokban meghatároznak gesztusaik, úgy ad személyiséget a mozgás az ékszereimnek. Csak akkor látják mások, ha te beavatod őket.

Tehát kikerültél az iskolából. Rögtön jött galéria és vevő?

F.R.: Nem erre számítottam, de végül is igen, nagy meglepetésemre a vizsgakiállításom anyagának nagy részét még a kiállításon megvették. Az első évben minden meghívást kiállításon való részvételre elfogadtam. Nem lehet tudni, hogy melyik kapcsolat mire lesz jó, másrészt fontos gyakorolni, mozgásban lenni. Kicsit az az érzésem, hogy egyfolytában a jövőben élek, a következő kihívás érdekel.

Egyébként hordják az ékszereidet?

F.R.: Előfordul, hogy egy kiállításmegnyitón meglátom valakin az ékszeremet. De sok olyan munka kerül ki a kezeim közül, amelyik nehezen hordható vagy alkalomfüggő. Ma már igyekszem hordható sorozatokat is készíteni, mert szeretném, ha hordanák őket, és tényleg azzá a társsá válhatnának, amire szánom őket.

Van galériásod Hollandiában és van Amerikában is. Ez utóbbi hol figyelt fel rád?

F.R.: Az interneten talált meg. Másfél évvel ezelőtt keresett meg, egy csoportos kiállítással, amelyikbe beleillenék, és azóta két másik kiállításon is részt vettem. Ilyenkor vagy az anyagot vagy a témát határozzák meg. Nincs sok kortárs ékszergaléria, Hollandiában összesen három, amelyik ilyen jellegű tárgyakkal foglalkozik, a galériám honlapján és a Facebookon keresztül könnyen megtalálnak. Amerikában is legfeljebb öt-hat, Németországban picit több. És ott a müncheni Schmuck, a legnagyobb kortárs ékszer vásár és rendezvénysorozat, amelynek Talente programjában két éve szerepeltem. Itt csak a 35 évnél fiatalabb tervezők állíthatnak ki, és csak egyszer. Az idei Schmuckon a galériám is képvisel, de magam is kiállítok.


'A Ház' brossok I., II., és III. Anyagok: acél, lakk, ezüst, alumínium, 2014. és Óriás konfetti. Anyagok: laminát, ezüst, 2014

Milyen rálátásod van a magyar helyzetre és a piacra, a te árkategóriád mennyire van ezektől az áraktól?

F.R.: Pontos képem csak a sajátomról van. A nagy reliefszerű tárgyaim 2500 és 2800 euróért keltek el, ebből négyet készítettem, még kettő van meg. A nyakláncok ára valamivel ezer euró fölött van, de készítettem egy egyedi darabot a CODA Museum számára (Apeldoorn, Hollandia), annak lényegesen magasabb volt az ára. A brossok 300 és 900 euró között mozognak. A magyar művészeket és tárgyakat sajnos nem ismerem eléggé, de nekem úgy tűnik, hogy az itteni ékszer nagyon a fémre koncentrál. Most Budapesten állítok ki, de az áraimat nem szabhatom át országonként, bár egyértelmű, hogy itt mások az árak. Csak egy másik szériával lehet újragondolni az árakat, mert akkor az egészen más tárgyakhoz és anyagokhoz újra lehet kalkulálni. A megfelelő ár kialakításában egyébként a galériám segít.

Megélsz belőle?

F.R.: Nem, de a kategóriámban talán ketten-hárman vannak olyanok, akik megélnek a tervezésből. Nekik nem kell tanítaniuk, nem tartanak nyaranta workshopokat, nincs egyéb mellékállásuk.

Milyen érzés most a rokonaiddal kiállítani?

F.R.: Nagyon érdekes, főleg a nagyapám mellett szerepelni, mert leginkább az ő munkáival érzek kapcsolatot. Nálam is megvan az a szögletesség, a geometria, közel áll hozzám az építészet, sokszor inspirál a munkámban. Ha megnézed a tárgyaimat, jól láthatók a kapcsolódási pontok az építészettel vagy az urbanisztikával. Itt, a kiállításon pedig meglepetésként ért, hogy a nagyapám egyik művén, amit sosem láttam korábban, látható egy ugyanolyan rúd a végén egy köralakkal, mint az én nyakláncomon. De több párhuzamot is látok más művekkel. A nagybátyám (Fekete László keramikus - a szerk.) munkái komorabbak, mint az én világom, én mindig a szépet próbálom megragadni. Még gimnáziumban az egyik rajzfeladat az volt, hogy tervezzünk egy épületet a főtérre és én egy igen tarka házat terveztem. A tanár csodálkozó kérdésére elmondtam, hogy milyen jó érzés lehet reggel egy ilyen épület előtt elbiciklizni, látni valamit, ami kiragad az esős, szürke hétköznapokból. Egész életemben egy álomvilágot próbáltam a műveimmel megteremteni, és mivel nagyon szeretek merengeni, valójában abban is élek.


Fekete Réka

Füredi Szofi
2014. 02. 22.