Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



A léket kapott emlékezet
Böröcz László, a 2B Galéria vezetője emlékművekről, múzeumi negyedről és a függetlenekről

A művészet mostanában furcsa összefüggésekben kerül a közérdeklődés fókuszpontjába. Hol politikai hátterű színházigazgatói kinevezések, hol az alaptörvényhez készített, többségükben mulatságos festmények formájában, hol meg a német megszállásra emlékező ízléstelen és hamis birodalmi sasos és arkangyalos szobor körüli vitával. Böröcz László, a 2B Galéria vezetője, egy most nyíló kiállításuk apropóján beszél arról, mi ez a különös fénytörés, amelyen keresztül a művészet látszik napjainkban.

A 2B Galériában állítottak már ki Auschwitzból küldött, SS-legények által diktált, az otthoniakat megnyugtató képeslapokat, a Sztálin-szobor ledöntését idéző műveket, most a holokauszt 70. évfordulója kapcsán a Fekete Nagy család képzőművészeti munkái láthatók.

Néha érdekes témákkal foglalkozunk, máskor meg teret adunk annak, hogy a művészet nyelvén kibeszéljünk bizonyos történelmi traumákat. Szerintem nagyon izgalmas, amikor a képzőművészet és a történelem összeér. Fekete Nagy Béla és élettársa, Barta Éva a holokauszt idején zsidó származású embereket mentett, amiért a napokban posztumusz megkapja a Világ Igaza elismerést. Most sem csak a Fekete Nagy család művésztagjainak munkáit láthatják a nézők, hanem a fentiekkel kapcsolatos leveleket, dokumentumokat is. Ez lesz a holokauszt-emlékévben rendezett, a témába vágó öt kiállításunk közül az első.

Birodalmi sas, Gábriel arkangyal, turul sehol? Hogy akarnak így népszerűek lenni?

A napokban jártam a Trafóban, ahol a turulról mint szimbólumról, annak politikai vonatkozásairól tartottak egy nagyon fontos előadást, amelyre csak tizenöt-húsz ember volt kíváncsi. Pedig a turul jelenkori megítélése, politikai pályafutása nagyon érdekes. Ópusztaszeren maga Orbán Viktor is avatott turulszobrot. Valami olyasmit mondott, hogy a "turul a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik", jelentsen ez bármit is. Vagy gondoljunk a Nagyenyed utca és a Böszörményi út találkozásánál, még az előző kormány alatt, engedély nélkül épített, politikai viták sorát kiváltó, lebontásra ítélt turulszoborra, amelynek eszmeisége, üzenete nagyon sok ember érzéseit, ízlését sértette, ám mégis a helyén maradt. Ez az esemény mintha a főpróbája, erőfelmérése lett volna annak a szoborállításnak, amelyet most a Szabadság térre terveznek. Azt mondja a miniszterelnök, hogy ezzel az emlékművel a német megszállás valamennyi áldozatára kívánnak majd emlékezni. És az senkit sem érdekel, hogy egy nagyon hangsúlyos áldozati csoportnak ez nem tetszik, nem ezt szeretné? Ez a csoport le van söpörve. "Majd mi megmondjuk, te hogyan emlékezzél. Adunk neked emléket a sajátod helyett"...

Talán abban a reményben, hogy léket kap az emlékezet.

Igen. És nem csak a Szabadság térre tervezett német megszállási emlékmű esetében. A másik hasonló, a Józsefvárosi pályaudvarra szánt, vészkorszak áldozataira emlékező Sorsok Háza. A kormányzati politikusok hogyan gondolják azt, hogy néhány hónap alatt létre lehet hozni egy ilyet? Kidolgozni egy végleges, érzékeny, mindenki számára elfogadható koncepciót, felépíteni az épületet, összegyűjteni a kiállításra szánt tárgyegyüttest. Ha a jelenlegi kormány annyira a szívén viselte a holokauszt-emlékévet, akkor miért nem kezdték el jóval korábban tervezni az ahhoz kapcsolódó programokat, emlékműveket, ilyen-olyan emlékközpontokat? Négy éve hatalomban vannak, bőven lett volna idejük erre! Persze akkor párbeszédet kellett volna folytatniuk mindazzal, akinek erős köze volt a holokauszthoz, vitatkozniuk kellett volna történészekkel, elvekkel, ízléssel, egyéb politikai csoportokkal. A berlini holokauszt-emlékmű felállítását tíz évig tartó vita, közös gondolkodás előzte meg.

Itt nem terhelik vitákkal a közéletet. Gálánsan adnak emléket mindenkinek a sajátja helyett.

Miközben van, aki erősen érintett, mégsem kér ezekből. Vagy mást gondol róla. Konrád György például azt mondta, hogy az emlékközpont felállítására szánt pénzt adják az éhező gyerekeknek, mindenki jobban jár. Schweitzer József főrabbi pedig azt kérte, csinálják meg az emlékközpontot a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, méltóbb helyre kerül, olcsóbb lesz, és ő is úgy vélte: a maradék pénz jobb helyen lesz a rászoruló gyerekeknél. Ne felejtsük el: hat és fél milliárd forintról van szó! Arról már nem is beszélve, hogy nem tudjuk, ki dolgozta ki ezt a jelenlegi koncepciót? Ki vesz részt a munkában? Miért nem volt pályázat? Miért nem mérkőzik meg gondolat a gondolattal, tehetség a tehetségtelenséggel? Egyáltalán: mi ez az egész?

Nem lehet, hogy ez is a kormánypárti politikusok saját emlékműve lesz? Mint a Művészetek Palotája vagy a szokatlan küllemű Nemzeti Színház?

Lehet. Csakhogy itt egy élő közösséget sértenek meg mindezzel. Amelynek tagjai között bőven vannak holokauszt-túlélők, érintettek, akik pontos ismeretekkel rendelkeznek a tárgyalt korról, akik érzékenyek, és szörnyen érzik magukat ettől az egésztől. Mert a véleményükre nem kíváncsiak azok, akik a nevükben emlékeznek.

Miközben a kormányzó politikusok azt kérdezik, hogy mi itt a probléma? Hiszen ők csak adnak, adnak és adnak. Rezsicsökkentést, atomerőművet, kulturális emlékművet, Sorsok Házát, múzeumi negyedet. Az adakozás gesztusa sokat hoz a konyhára, a mögöttes tartalmak pedig nem fontosak.

Ha már itt tartunk, szerintem nincs szükség a múzeumi negyedre sem. Jobban szeretem, ha a művészet is decentralizált és sokszínű. Úgy a műveket, mint a kiállítóhelyiségeket tekintve. Más kérdés, hogy vannak múzeumok, amelyek valóban alkalmatlan helyen működnek. Ilyen a Néprajzi Múzeum, amelynek épülete nem erre lett kitalálva, nem jók a terei, a lehetőségei. De összességében a kisebb-nagyobb kiállítóhelyek kitűnően ellátják a funkciójukat.

Már amennyiben támogatást, pályázati segítséget is kapnak. Az ön által vezetett 2B Galéria bármilyen kicsi, rangos művészeknek ad lehetőséget. Megfordult ott a kortárs művészet nagyágyúja, Jonas Mekas, de állított ki Roskó Gábor, Kicsiny Balázs, Bukta Imre, efZámbó István, FeLugossy László, Pauer Gyula, Swierkiewicz Róbert, sorolhatnám.

Fontos művészek is megjelennek nálunk, és látogatók is akadnak szép számmal. De a támogatások hónapról hónapra érkeznek, kiszámíthatatlanok, a pályázatok is bizonytalanok, és a nagy cégeknek sem éri meg egy kisebb galériát támogatni, mert az nem reklámfelület nekik, nem segíti az ismertségüket és nem javítja a megítélésüket. Így a kis galériák működése tervezhetetlen. Mintha ezek a kiállítóhelyek, a független színházakhoz hasonlóan kívül esnének a kultúra döntéshozóinak és az egyéb támogatók látóterén. Ha életben maradnak, jól van, ha eltűnnek, az sem baj. Túlélésre játszunk.

Miközben a nagyobb művészeti eseményeken mind gyakrabban megjelennek a politikusok is. Márpedig ők csak oda mennek, ahol a népszerűségüket szidolozhatják.

De azért legyünk őszinték, mit keresnek a politikusok a rangosabb kiállítások megnyitóin? Menjenek, nézzenek meg nagyon sok kulturális eseményt, de ne tűnjenek fel bölcs művészetpártolónak, pláne szakértőnek. Persze lehet, hogy ez ad esélyt arra, hogy rajtuk keresztül a kulturális intézmények felhívják a közvélemény figyelmét a kultúrára. Az azért ettől függetlenül jelez valamit, hogy a kultúrának már nincs külön minisztériuma, és az is biztos, hogy a művészet nem a közbeszéd része.

Valamint elvétve jelenik meg a televízióban. Pedig szerintem a kultúrában, a művészeti életben van annyi érdekesség, hogy nézőket vonzzon.

A mostani kereskedelmi televíziókban, bár elvétve azért készülnek igényes műsorok is, azokat nagyon késői időben sugározzák, szerintem így járnának a kulturális összeállítások is. Éppen elég lenne, ha a közszolgálati televízióban lenne valóban erős kulturális műsor. A kultúra kallódik. Ez van.

Névjegy
BÖRÖCZ LÁSZLÓ 1965-ben született Budapesten. Jelenleg Óbudán él. Hosszú ideig díjugrató lovasversenyző volt, később operaénekes. Tíz éve vezeti a testvérével alapított 2B Galériát. Három gyermeke van: Alma (25) és az ikrek, Vilma és Frida (5). Párja Góczán Judit dramaturg.

Trencsényi Zoltán
2014. február 12.