Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Önkéntelen önképek

A mostanában sűrűn szereplő Szász Lilla Barakonyi Szabolccsal állít ki. Az Idegen pályán című tárlaton mindkét fotóművész az emigráció kérdését és a szülőhazához való viszonyt vizsgálja.

Szász Lilla Hősök című sorozata három részből áll, Elvtársak, Sorstársak és Szabadságharcosok, melyeket az azonos kérdésfeltevés köt össze egymással: mi formálja egy adott egyén vagy közösség identitását, melyek azok az emlékek és események, amelyek az élet egészét meghatározzák? Mi adja egy közösség összetartozásának erejét és meddig lehet halogatni a jelennel való szembenézést, meddig lehet csupán a múltban élni.



Az Elvtársak (2010), amely talán a sorozat legerősebb képeit tartalmazza, azokról az orosz zsidó férfiakról és nőkről készült portrékat foglalja magába, akik a második világháború alatt a Szovjetunió oldalán harcolták, azonban a háború utáni erős antiszemitizmus hatására New Yorkba, illetve annak környékére emigráltak. Sokan csak azt követően ismerkedtek meg egymással, hogy csatlakoztak a Második Világháborús Orosz-Zsidó Veteránok és Hadirokkantak Szövetségéhez, amelyet 1995-ben alapítottak mindössze harmincan. Számukra, ahogy Mélyi József is fogalmazott május 9-én a kiállítást megnyitó beszédében, mindig a győzelem napja van, legfőbb céljukká a múlt folyamatos megőrzése, az elmúlt időkre való emlékezés vált. Szoros összetartozásuk és egymásra utaltságuk választja el őket az amerikai társadalomtól, szobáik berendezése alapján sokkal inkább a Szovjetunióba képzeljük magunkat, mint a 2010-es évek New Yorkjába. A terek zsúfoltak, mindenütt relikviák, archív fotók, koszorúk, kitüntetések láthatók, mintha önmaguknak állítanának emlékművet. Igazán akkor válnak izgalmassá ezek az enteriőrök, amikor szembesülünk azzal, hogy hányféle identitás fonódhat össze, mint például azon a képen, ahol egymás mellett látható az izraeli, az amerikai zászló és egy második világháborús szovjet katonai sapka.

A Szabadságharcosok-sorozat (2011) a 2B Galéria belső termében látható. A Magyar Zsidó Szabadságharcosokért Emlékbizottság és a kispesti nemzetőrség egykori vezetője, Apró József által alapított Magyar Szabadságharcos Világszövetség - az 1848-as és 1956-os forradalmak zsidó szabadságharcosainak emlékét és érdemeit fenntartó szervezetek - tagjait láthatjuk. A négyzet alakba rendezett hat képen összekeverednek a két egyesületet bemutató fotók, és ez azt az érzetet erősíti, ami a szervezeteket összeköti, vagyis a forradalmakban harcoló zsidók emlékezetének fenntartását. A fotók homályossága archív jelleget is kölcsönöz a képeknek. Az Elvtársak sorozattal ellentétben az "igazi" civilek mellett, az egykori katonák is hétköznapi emberként kerülnek bemutatásra, sőt az is kérdéssé válik, vajon tényleg igazi szabadságharcosokat látunk itt: nem egyértelmű ugyanis, ki az, aki harcolt és ki az aki "csak emlékezik". Az egyik legerősebb fotó a lyukas zászlót kezében tartó idős férfi portréja, ahol a még felsejlő egykori határozottság és büszkeség immár elesettséggel és gyengeséggel párosul. A portré sokkal inkább egy olyan lehangoló jelenre utal, ahol elfogadhatatlan magyarnak (hazafinak) és egyben zsidónak lenni bizonyos politikai csoportosulások számára. Talán éppen ezért kell megőrizniük és fenntartaniuk a Szabadságharcosok hőseinek ezt az identitást.

A harmadik rész, amely a Sorstársak (2011) címet viseli, olyan, főleg a volt Szovjetunió tagállamaiból származó katonákat mutat be, akik a zöldkártya reményében harcoltak az Egyesült Államok hadseregében az iraki háborúban. Ezen a sorozaton már egy megváltozott háború-kép rajzolódik ki, a veteránokkal ellentétben ezek a fiatalok nem hazafiasságból küzdöttek, hanem a saját és családjuk biztonságos jövőjének érdekében. Őket már nem a múltban élés jellemzi, szülőhazájukat és a háborús éveket sem kívánják megőrizni, hanem azt inkább olyan lezárt szakasznak tekintik, amely új identitáshoz segítette őket. Éppen ezért, tekintetük sem olyan árulkodó, kevésbé olvasható le róluk egyértelmű állásfoglalás, sokkal inkább egyfajta instabilitást és bizonytalanságot tükröznek. Az iraki háború kritikájaként értelmezhető a sarokba állított Bush portré csakúgy, mint a műlábat szorongató férfi. A katonai egyenruhában és civilben látható alakok itt is váltakoznak, előfordul, hogy ugyanazt a személyt mindkét helyzetben látjuk, az ágyra ledobott egyenruhák szintén azt az érzetet erősítik, hogy itt nem valódi identitásról van szó, hanem felölthető jelmezről. Szász Lilla képei talán azért válnak igazán izgalmassá, mert távol áll tőle az, hogy ítélkezzen portréalanyai felett. Félrehúzódik és teret enged annak, hogy úgy találkozzunk a fotóalanyokkal, ahogy azok is szeretnék.

A fekete teremben látható Barakonyi Szabolcs Miért szebb itt a virág című munkája, amelyben szintén a hovatartozás és az emigráció kettőssége merül fel, ám sokkal személyesebb kontextusban. A kiindulópont saját dilemmája volt, a mű alapját pedig slideshow-ba rendezett fotók és a közben elhangzott interjúk adják. Kilenc, Párizsban élő, magyar művésszel készített interjú arról, hogyan változott meg az életük Franciaországba kerülésük óta. Szász Lilla képeihez viszonyítva közelebb kerülünk az interjúalanyokhoz, hiszen Barakonyin keresztül hozzánk beszélnek. A szöveg és a kép elválnak, s a szereplők mintha önmaguk életét narrálnák. Miközben a fotók által az interjúalanyok magánéletébe, mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást - hogyan játszanak a gyerekeikkel, miként nyírják a kutyájukat, új környezetükben, akár új családjukban hogyan működnek - éppen az válik érdekessé, ami a különböző életutakban a közös: nincsenek biztos és jó válaszok, előre megírt forgatókönyvek. Érzékletesen rajzolódnak ki az új, választott városban felmerülő nehézségek, a kételyek és a biztonságot jelentő dolgok, ugyanakkor a hétköznapi rutinokat a középpontba helyező fotósorozatok azt az érzetet is felkeltik, hogy azok mindenhol egyformák. Nehéz elhessegetni a kérdéseket: miért ott és miért nem itt? Mi szakadt meg azáltal, hogy elmentek innen, időlegesen, vagy véglegesen más lakóhelyet, új közeget választva? Másfelől pedig: a mű az otthon és végső soron a haza fogalmáról is gondolkodik - leginkább kitágítva ezeket a fogalmakat. Hiszen az élet végső és alapvető kérdései elől úgysem lehet emigrálni.

Idegen pályán, Szász Lilla és Barakonyi Szabolcs kiállítása, Budapest, 2B Galéria, június 7-ig.

Gadó Flóra
2013. 05. 21.