Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



CSALÁDI KIÁLLÍTÓHELY
Beszélgetés Böröcz Lászlóval, a 2B Galéria vezetőjével

Az Art Market Budapest kiállítóit idén háromtagú bizottságunk szemlézte, hogy kiadhassuk a legjobb standnak (ami művészeti eseményről lévén szó, rögtön a legszebbnek is minősül) járó Artmagazin-díjat. Topor Tünde, Winkler Nóra, Einspach Gábor lapalapítók választása egyhangúlag a 2B Galériára esett, így a kiírásnak megfelelően most bemutatjuk a 2B-t, aminek neve arra utal, hogy egy testvérpár hozta létre és működteti. A "nagy" Böröcz: Böröcz András, New Yorkban élő képzőművész és öccse, Böröcz László, aki az operaénekesi karriert hagyta ott a galéria és a benne futó rendkívül sokféle képzőművészeti program miatt. Standjukat a régóta létező Waldsee projekt képeslapjaihoz alakították ki, még egy vásár ideje alatt is lehetővé téve a látogatók számára a téma megkívánta elmélyülést, megrendülést. Mi is csak a stand külső falaira ragasztgattuk a legszebbnek járó Artmagazin matricákat.



Minek tartod magad inkább, operaénekesnek vagy galeristának? Lehetsz egyszerre mindkettő?

Az éneklés 2006-ig tudott együtt futni a galériavezetéssel, mert amíg a 2B a Bécsi úton egy lakásban üzemelt, és még csak heti két napot tartottunk nyitva, össze tudtam egyeztetni a fellépéseket a kiállításszervezéssel. Amikor a IX. kerületi önkormányzat (még Gegesi Ferenc polgármestersége alatt) pályázatot írt ki üresen álló ingatlanok kulturális célú hasznosítására, és 2006-ban ideköltöztünk a Ráday utcába, akkor minden megváltozott. Ekkora galériatérrel mindennapos nyitvatartásra rendezkedtünk be, a programok is sűrűsödtek, és nem maradt időm az éneklésre. Főleg azért, mert gyakorlatilag mindent egyedül csinálok a pályázatírástól a képakasztáson át a takarításig, bár alkalmi segítségem mindig akad. Néha a művészek is felmérik a helyzetet és szerencsére aktívan állnak a dologhoz, segítenek, ahol tudnak. Azért különleges alkalmak, felkérések adódnak, és akkor szívesen énekelek.

Akkor ez egy egyszemélyes galéria? Pedig a 2B minimum két Böröczöt sejtet.

A 2B-t valóban a bátyámmal, Andrással találtuk ki. A koncepció kidolgozásában ő is aktívan részt vett, programjavaslatai most is vannak, ám mivel ő New Yorkban lakik az egész végül praktikus okokból átcsúszott rám. A 2B jogi státuszát tekintve alapítványként működik, de az alapítvány is csupa kedves ismerős, művész és művészettörténész, szóval végül is mindent nekem kell csinálni.

A 2B projektjeinek műfaji sokszínűsége lenyűgöző: a kiállítási programban a világsztároktól, mint Jonas Mekas, az ismeretlenekig, mint Örkényi Strasser István sok minden megtalálható, de vannak irodalmi estek, természettudományos projektek, régebben komoly bábszínház-sorozat. Az emlékezetkutatáshoz vagy a családtörténethez kapcsolódó események sem egy szokványos galéria-stratégiát sejtetnek. A 2B inkább hasonlít pezsgő kulturális szalonhoz, mint hagyományos értelemben vett művészeti galériához.

Hát igen, az érdeklődésem is szerteágazó és minden, ami érdekel, helyet kaphat itt. Említetted például a bábszínházat. Igen, én ezt is nagyon fontosnak tartom. A gyerekek ritkán kerülnek kortárs képzőművészeti közegbe, ritkán viszik őket a szüleik, akik többnyire maguk sem járnak kiállításokra. Itt, bár nem ez volt az elsődleges cél- mégis kortárs művek közé kerültek, ugyanis sosem vettem le a képeket a falról a gyerekprogramok idejére. Kérdéseket tettek fel, rácsodálkoztak dolgokra. Egy új, toleráns generáció kineveléséhez ez is hozzájárul. A 2B programjai sorozatonként is elég természetesen bővülnek, nem kombinálom túl a dolgokat. Valóban nem egy kortárs képzőművészeti galéria problémaival kell megküzdenem, az sokkal szigorúbb szabályok szerint és kötöttebb struktúrában működik. Nem kell azzal foglalkoznom, hogy művészeimet vetésforgóban kiállítsam, és minél több művet adjak el tőlük. Nálunk nincs ilyen kötöttség, nem a kereskedelmi tevékenység körül forog a világ.

Azért annyiban kortárs galériára emlékeztettek, hogy a 2B-ben is vannak meghatározó művészek, gondolok itt Roskó Gáborra, Rácmolnár Sándorra, Rajk Lászlóra vagy a most kiállító Kicsiny Balázsra.

Ez is olyan természetesen alakult így. A bátyám 9 évvel idősebb nálam, és én részben az ő baráti körében szocializálódtam. Sok művész ismerősöm még innen van. Aztán jöttek az új ismeretségek, új kiállítók, akikkel szintén személyes jó viszonyban vagyok.

A "művészcsalád" kiállítássorozat is ebből nőtt ki? Vagy netán saját családod inspirálta?

Nem, nem. András vetette fel 2002-ben, még a Bécsi úti korszakban, hogy csináljunk egy Erdély-kiállítást. Ő nagyon sok szállal kötődött elsősorban Miklóshoz, de az egész családhoz is, és azt javasolta, hogy a családtagok műveit együtt állítsuk ki, Erdély Miklós, felesége Szenes Zsuzsa és a gyerekek, unokák műveiből válogatva. A legnagyobb élményt egyébként az Erdély Miklós apja, Erdély István műveivel való találkozás jelentette, aki polgári foglalkozása szerint építész volt, de a saját lakását műtárgyként felfogva, freskókkal dekorálta, csempekompozíciókkal díszítette. Vagy egy másik példa: mindenki ismeri Sugár Jánost, sőt többnyire az édesapját is, de például kevesen tudják, hogy édesanyja, Cora Erzsébet is tehetséges festőművész.

Az Erdély-kiállításból nőtt ki az azóta is bővülő családi sorozat, mert kiderült, milyen sok érdekes művészcsalád van pusztán a mi ismeretségi körünkben. Az is izgalmas benne, hogy feltárul a családtagok egymáshoz való viszonya, hogyan reflektálnak egymásra, hogyan élnek együtt a másik művészetével.

Ez nyilván izgalmas helyzeteket teremthetett a szervezés során is. Ki döntötte el mi kerül a falakra?

Ez, mint a legtöbb dolog nálunk, spontán alakul. Többnyire megkérem a családtagokat, hogy mindenki hozza, amit a falon szeretne látni, aztán együtt válogatunk.

Nincsenek viták, mint a hétköznapi családokban? Milyen a viszonyuk egymással?

Hát nem mindig volt egyszerű, sokszor lényegében úgy éreztem magamat, mint egy puffer, vagy mint egy közvetítő, akinek az a dolga, hogy elsimítsa a nézeteltéréseket és próbálja kihozni a legtöbbet az adott szituációból. De megérte. Nagy élmény volt például Farkas István családjával együtt dolgozni. A kiállítás ötletét S. Nagy Katalin, Farkas István monográfusa vetette fel. Az egész kiterjedt, nagyrészt Olaszországban élő családból 14-en állítottak ki nálunk, akik közül én is alig ismertem valakit korábban. A képzőművészeti-iparművészeti tehetség egész a déd- és ükunokákig fel-felbukkan. Persze nem mindenki hivatásos képzőművész, de a vonzalom a művészetek iránt eleven, így a képzett és műkedvelő, súlyos és könnyedebb művek természetesnek hatottak egymás mellett. Nem is az volt a cél, hogy valami elit kiállítást hozzunk össze, sőt én nagyon örültem ennek a sokszínűségnek.

Van-e művészettörténeti hozadéka, jelentősége a családi kiállításoknak?

Szerintem mindenképpen van. Olyan alkotókra vetülhet fény a családon belül, akik az életben háttérbe szorultak egy domináns személyiség mögött. Például Farkas István felesége, Kohner Ida. Mindkettőjüket Auschwitzban ölték meg, Ida a híres nagyiparos Kohner család leszármazottja, aki tulajdonképpen lassan feladta saját művészi karrierjét a gyereknevelés és férje kedvéért, így ma jószerivel csak Farkas Istvánt ismerik az emberek, pedig Kohner Ida is kifejezetten érzékeny, tehetséges művész volt. De ez a jelenség más családokban is megfigyelhető, ahogy nagyon érdekes az apák és fiúk (mint az Erdély családban vagy nálunk), vagy például Roskó Gábor és Bea esetében a képzőművész testvérek viszonya. Aki értő szemmel figyeli, felfejthet eddig rejtett szálakat: egymásra gyakorolt hatásukat vagy a tudatos szembenállásukat. Ezek a dinamikák hihetetlenül érdekesek.

És a ti családotok? A Böröcz kiállítás?

Nálunk az volt a legérdekesebb, hogy például a dédapám, aki bányász volt, csodálatos kalitkákat készített és azt itt kiállíthattuk az András szobraival és az apukám sétabot-kollekciójával együtt. Hát hol mutathatnám be ezeket egyébként, pedig milyen érdekesek.

Ez az ügyes kezű, barkácsolós véna ezek szerint mindig is megvolt a családban.

Igen, de apám csak nyugdíjas korában fogott hozzá a botfaragáshoz, amikor rászakadt a rengeteg szabadidő. Lényegében tehát később kezdett faragni, mint a fia, szóval ez amolyan visszahatás. De szerepelt címfestő nagyapám is, aki az Újpesti Hajógyárban dolgozott vagy a nagynéném, aki Kaliforniában festő, de kiállítottuk András feleségének művészkönyveit is.

A családi kiállítás mindig történeteket hoz felszínre. Az Art Marketen szereplő Waldsee projekt is kapcsolódik a múltfeldolgozáshoz.

2004-ben volt a magyar deportálások 60. évfordulója. Testvéremmel együtt mindenképpen szerettünk volna emléket állítani ennek. Az ilyen tematikus kiállításokhoz mindig igyekszünk valamilyen speciális formát, közlési módot kitalálni, olyat, ami eltér a szokványos emlékkiállításokétól. Egy barátom hívta fel a figyelmemet a tábori levelezőlapokra, melyeket Auschwitzból írattak a foglyokkal - ilyeneket a Magyar Zsidó Levéltárban is őriznek. Elmentem és beszkenneltem közülük jónéhányat és ezeket adtam oda a művészeknek. Elmeséltem a történetet, hogy a lapok írására az őrök kényszerítették a foglyokat, gyakorlatilag a kivégzésük előtt, akik ezekben a rövid, ceruzával írt üzenet-üdvözletekben arról biztosították az otthonmaradt családtagokat, hogy épségben megérkeztek, egészségesek és minden rendben van.

Vagyis hamis biztonságérzetbe ringatták azokat, akik még az út előtt álltak.

Így van. A feladó címéhez természetesen nem Auschwitzot íratták, mert arról azért már akár idehaza is lehetett hallani valamit, hanem a semmitmondó Waldsee-t. Ami idillien hangzik de Waldsee nevű helység nincs is a térképen. Nagyon erős tartalom ez: hazugság, megtévesztés, kegyetlenség ritka kombinációja. Erre kellett reflektálniuk a felkért művészeknek, amihez még járult egy formai kötöttség is: nem léphették túl a levelezőlap formátumot, ebbe kellett beleszorítani a mondanivalójukat. Ezen kívül még arra is megkértem őket, hogy fűzzenek kommentárt az alkotásokhoz. Nem magyarázó szöveget, hanem saját viszonyulásukat a holokauszt, a deportálás témájához. Végül ez bizonyult a legérdekesebbnek. Főként azoknak a művészeknek a történetei, akik ezt a kort gyerekfejjel érték meg, az ő emlékeik között nagyon különös történetek bukkantak fel, akár zsidóként, akár nem zsidó gyerekként látták, amit láttak. Ebből a végén könyvet is készítettünk.

Az ArtMarketre, amelynek egyik kiemelt témája a zsidó identitás és történelemhez kapcsolódó kortárs művészeti reflexió volt, most újabb alkotások készültek a projekthez, és nemcsak magyarok.

Igen, sokat utaztattuk is a kiállítást, a berlini Collegium Hungaricumtól kezdve Baden-Württembergen át New Yorkig. Mindenhol akadtak művészek, akik csatlakoztak a saját történeteikkel. Mostanra visszakerült Magyarországra az anyag, de közben a kezdeti ötven művészből majdnem száz lett. 2014-re azt tervezem, hogy a projekt kezdete óta eltelt 10 évet nyomatékosítjuk valahogy, de nagyon szeretném a kiállítást a környező régióban is utaztatni.

A standotokon egy kevesek előtt ismert alkotó, a már említett Örkényi Strasser István különleges szobraival ismerkedhettek a látogatók. Ő hogyan került képbe?

Én magam csak a Waldsee-anyagot állítottam volna ki, de végül kaptunk grátisz még egy kisstandnyi helyet és erre őt választottam. Örkényi Strasser nekem szívügyem. Eredetileg az örökösök kerestek meg, hogy szeretnének kiállítást a hagyatéki anyagból. A méltatlanul elfeledett, tehetséges szobrászt munkaszolgálatosként, 33 éves korában gyilkolták meg Kiskunhalason. Közeleg halálának 70. évfordulója, így ez afféle felvezetője lehet a tervezett kiállításnak, amivel legalább a nevét beemelnénk a köztudatba. Ráadásul a szobrászi hagyatéka meglehetősen rossz állapotban van, hiszen a szobrok nagy része nem lett soha bronzba öntve. Ami a családnál van, az is többnyire kerámia vagy gipsz, tehát múlékony anyag - talán így felhívhatjuk rá a figyelmet, még akár szponzort is találhatunk az életmű megmentéséhez.

Most itt a galériában épp Kicsiny Balázs enigmatikus pepita univerzuma lóg a falakon.

Kicsiny Balázs legutóbb tavasszal a Jó szerencsét! bányászkiállításon szerepelt nálunk Gerber Palival és a bátyámmal. Mindannyiunknak apai ágon bányász felmenői vannak. Az is egyfajta család (barát) kiállítás volt, ez most kicsit kilóg a sorból. Akkor vetette fel Balázs ezt a régi-új ötletet. Az utóbbi években készült installációiból indul ki az O története, melyek alapja, a fekete-fehér kockás minta, egy 16. századi angol szarkofághoz, Henry Carey, Hunsdon bárójának síremlékéhez kötődik. Annak pepita mintája köti össze itt kiállított legkülönfélébb festményeket, rajzokat.

Ki lesz a következő a sorban?

2013-ban lesz 200 éves a Grimm testvérek mesegyűjteménye, hívta fel a figyelmemet Nagy Márta, a Goethe Intézet program igazgatója és kérdezte, hogy nincs-e kedvem erre egy kiállítással megemlékezni. Sokat gondolkodtam, mit lehetne a meseillusztrációkkal kezdeni. Közben bevillant, hogy ebben a történetben is milyen erős a testvérszál. A Grimm testvérek ugyanis nemcsak Jakob és Wilhelm, a két mesegyűjtő, hiszen kilencen voltak, 8 fiú és egy lány, ráadásul egyik fivérük, Emil festő és grafikus. Ha elolvassa az ember az életrajzukat, kiderül, hogy köztük nagyon erős testvéri kötődés volt, igazi családi összetartás: együtt dolgoztak, többen együtt is laktak. Rájöttem, hogy én is ismerek olyan művész testvérpárokat, akik mondjuk általában nem dolgoznak együtt (mert miért is tennék), de én most felkértem őket, hogy dolgozzanak fel közösen egy-egy olyan számukra kedves Grimm-mesét, amelyben a testvérek viszonya fontos szerepet kap. Ezt a nyolc mesefeldolgozást állítjuk ki januárban.

Szikra Renáta
2012. december