Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Bohémélet

Böröcz László dédnagyapja, bányászéletének viszonylag kevés szabadidejében palotaszerű, míves madárkalitkákat készített. Édesapja, aki a Vasipari Kutató Intézet technikusa volt, gyönyörű sétabotokat faragott. Felmenői között akadt még címfestő nagypapa és festőművész nagynéni, testvére pedig, a nyolcvanas évek közepe óta New Yorkban élő Böröcz András elismert szobrász.


Böröcz László
Fotó: Móricz

Mindezek ellenére Böröcz Lászlóban hosszú ideig takaréklángon pislákolt a művészet iránti lelkesedés.

1. Egyáltalán: gyermekkorában mindenféle lelkesedés takaréklángon pislákolt benne, focizni is csak a szülei unszolására kezdett. Pechére az Úttörőstadion kitűnő egyesületében, ahol a trénerek - korukat messze megelőzve - úgy gondolták, hogy a focitudást kőkemény robotolással kell megalapozni. Ám egy tizenéves labdarúgópalánta nem gondolkodik ilyen célszerűen.

Őt nem érdekli, hogy még nem elég erős, nem elég képzett, és még az sem érdekli, ha olyan lassú, hogy az éticsiga berepülőpilóta hozzá képest. Egy tizenéves labdarúgópalánta azt gondolja, hogy a fociról ösztönösen tudja, amit tudnia kell, és inkább játszani szeretne, mint kőkemény edzéseken szenvedni. Böröcz László viszont szenvedett, a volgai hajóvontatók léha zsúrfiúk voltak hozzá képest.

Amikor aztán egy általános iskolás osztálytársa elcsalta a Honvéd Pasaréti úti lovardájába, megcsapta a szabadság levegője. Percek alatt határozta el, hogy sportágat vált, és a továbbiakban lovagolni fog. Aznap este már egy papírt lobogtatott a szülei előtt, amelyen szigorú mondatok sorakoztak arra nézvést, hogy a szülők vállalják a felelősséget a lovasbalesetekért, esésért, csonttörésért. Ijesztő távlatok nyíltak a Böröcz család életében.

Az első lovas edzésen Durbincs hátára ülhetett, ez a pej volt a lovarda kedves bambája, amelyen még a kezdők is biztonságosan közlekedhettek. Mesélik, aki jó pillanatban tapasztalja meg a lovaglás élményét, annak a továbbiakban különös fénytörésbe kerül az élete. Számára attól kezdve minden fogalom a lovaglás szókészletén szűrődik át: mást jelent az élmény, az illat, a barátság, a bátorság vagy a siker. Igaz, röviddel később mindezek olyan szavakkal is kiegészülnek, mint esés, csonttörés, zúzódás, és itt már nincs költészet, ezek a szavak pontosan azt jelentik, amit jelentenek.

- Ezért csak a lelkes kezdők töredéke marad a pályán - mondja Böröcz, és persze nem a pályán fetrengő, darabokra tört kezdőkről beszél, hanem ellenkezőleg: azokról, akik különösen motiváltak, és a nehézségek ellenére sem hagyják abba a lovaglást. Ő pontosan ilyen volt. Rövidesen több időt töltött a lovaspályán, mint a tankönyvek előtt, olyannyira, hogy még a gimnáziumot is estin fejezte be. Megszállott lovas, díjugrató versenyző lett. Fontos mellékszál: akkoriban lovagolni még nem betyáros/kurucos virtus volt, se nem drága, úri huncutság, hanem egy havi ötforintos tagsági bélyeg befizetése ellenében végezhető átlagos sporttevékenység.

2. Csak érettségi után nyílt ki számára a világ. Üvegművesnek jelentkezett, fényreklámokhoz használt neoncsöveket hajlítgatott, némi zsebpénzért üveg ékszereket készített, közben az Eszperantó Eszpresszó nevű alternatív zenekarban kezdett énekelni. Ebben az együttesben mellesleg Roskó Gábor - ma már ismert képzőművész - fújta a szaxofont és az oboát. Roskó zenei általánosba járt, a legendák szerint a Mókus utcai iskola méltán híres zenekarában is játszott, ekképpen tehát még az Eszperantó Eszpresszó által képviselt alternatív, abszurd rock világában is képzett muzsikusnak számított. Irigyelte is Böröcz László rendesen.

"Mért fújja a trombitát a néger? / Mandolinozik az indián? / Mért megyek a többiek után? /Mért megyek a többiek után?" - üvöltötte Böröcz a mikrofonba, de ő nem üvöltözni akart, hanem énekelni. Beiratkozott a Weiner Leó Zeneiskolába, és ez egyfelől helyre tette zenei önbecsülését, másrészt lehetőséget teremtett arra, hogy a kötelező katonai szolgálatot a Honvéd Művészegyüttes férfikarában töltse. Hadgyakorlatok helyett különféle fellépésekre utazgatva, olykor még külföldre is. Míg más gázálarcban és sárcsatakos pufajkában futkározott a gyakorlótéren, ő díszegyenruhában vagy szmokingban énekelte az indulókat, komolyzenei műveket.

Leszerelés után az addiginál is megszállottabban folytatta az énektanulást, rövidesen profi karénekes lett. Még külföldi együttesekben is szerepelt, például az olasz rádió kórusában, de azt mondja, mindez akkor már inkább munka volt, amit egyre kevésbé szeretett. Úgy döntött, inkább operaénekes lesz, komoly és ünnepelt művész, aki a fellépéseit követő vastapsok után könnyed csókdobálással távozik a világ nagy operaszínpadairól. Jeles művészek oktatták, köztük gyakorta még Polgár László is, aki a távoli rokonságába tartozott. Böröcz László, ha ünnepelt operista nem is, de az operaszínpadok rendszeres fellépője lett: Rossini, Verdi, Puccini, Donizetti és mások műveiben mutathatta meg tehetségét.

3. Sosem gondolta, hogy a fentiek ellenére egyszer a művészet másik szelete tölti ki az életét. Pedig így lett, mert hosszú idő után végre felébredt benne a családi örökségként kapott, képzőművészet iránti érdeklődés. Testvérével, az akkor már évtizedek óta New Yorkban élő Böröcz Andrással megalapította a 2B Galériát, amely lényegében Böröcz László Bécsi úti lakása volt. A szobák kortársművészeti kiállítóteremként működtek, miközben ő maga a konyhában rendezte be szűkös és rejtett civil életterét. Egy idő után azonban zavarni kezdte, hogy a lakása átjáróház lett, művészeti zarándokhely, a kortárs művészet egyik legkisebb közös többszöröse.

Kapóra jött hát a lehetőség: a IX. kerületi önkormányzat kulturális tevékenységek céljából elfogadható áron kínált néhány Ráday utcai üzlethelyiséget. Böröcz László megpályázott egyet, mert akkor már végképp a képzőművészet mellett kötelezte el magát. A lovaglás és az éneklés lassan kikopott az életéből. A 2B Galéria a Ráday utcában aztán még előkelőbb helyet követelt magának a kortárs képzőművészet forgatagában. Köszönhetően különös kiállításainak is, például azoknak, amelyeket bizonyos évfordulók ihlettek.

Az első nagyobb dobás a 2004-ben rendezett Waldsee 1944 című tárlat volt, amelyen kortárs képzőművészek által készített fiktív képeslapokat lehetett látni. Ezek a munkák azokat a képeslapokat idézték, amelyeket Auschwitzból (ahogy a feladóknak hamisan írniuk kellett: Waldsee-ből) küldtek a halálra várók az otthoniaknak néhány megnyugtató mondattal. Az eredetieket SS-legények és kápók diktálták, ezeket az emlékezés.

2007-ben a Bartók-évforduló utórezgéseként a festők, grafikusok, szobrászok Bartók Béla bogárgyűjtő szenvedélyére reflektáltak műveikkel. Népszerű lett az a kiállítássorozat is, amelyen művészcsaládok mutatkoztak be, tavaly pedig a kortárs művészet nagyágyúja, Jonas Mekas volt a 2B Galéria vendége; kiállítása a Ráday utcából egyenesen a párizsi Pompidou-központba költözött. A közeljövőben a kétszáz éve kiadott Grimm testvérek testvérekről szóló meséit dolgozzák fel művész testvérpárok.

Hosszasan sorolhatnánk Böröcz szokatlan művészeti ötleteit. Szerinte azonban nincs ezekben semmi különös. Inspiráló feladatok - mondja -, amelyek nem engedik, hogy a művészek a hagyományos és sokszor közhelyes emlékezésbe zsibbadjanak bele.

Az inspiráló feladatok kitalálása közben a dokumentumfilmezésbe is beleártotta magát: előbb a botanikusként is ismert szegedi Lőw rabbiról, később a vakvezető kutyák kiképzéséről forgatott filmet. Tervezett egy anyagot Micsurinról is, ám ebből nem lett semmi. Mondjuk úgy: egyelőre. Mert Böröcz László esetében semmi sem biztos. Olyan könnyedén sétál át a lovardából az operaszínpadra, az operaszínpadról a filmesek és a galériások világába, hogy váratlan ötletei még jócskán fordíthatnak az életén. Lehet, hogy holnap már egy munkaasztal mögött találjuk, amint gyönyörű madárkalitkát fabrikál, miközben halkan dúdolja a Bohéméletből Rodolfo áriáját.

Névjegy
Böröcz László 1965-ben született Budapesten. Jelenleg Óbudán él. Hosszú ideig díjugrató lovas versenyző volt, később operaénekes. Tíz éve vezeti a testvérével alapított 2B Galériát. Három gyermeke van: Alma (25) és az ikrek, Vilma és Frida (5). Párja Góczán Judit dramaturg.

Trencsényi Zoltán
2013. január 14..