Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Családi kiállítás: Három nEgyed

A 2B Galéria Családok sorozatában szeptemberben az Egyed család mutatkozott be. Egyed László képzőművész, Egyed Anna alkalmazott grafikus és Egyed Péter fotóriporter művei október 5-ig még láthatók Budapesten, a Ráday utca 47. szám alatt.

Apa és gyermekei, három Egyed. De hol a negyedik negyed? Mi köti össze őket, mitől válnak a látottak kerek egésszé a befogadóban?

Egyed László ceruzával rajzol, aktokat, csendéleteket. Valósághűen, annyira, hogy első ránézésre fotónak tűnnek a rajzai. Úgy tesz, mintha nem létezne számítógép, pedig neki aztán igazán hasznára lehetne, hiszen a látszat ellenére folyamatosan átstrukturálja, modulálja, kontrapontozza a valóságot... Anna és Péter viszont magától értetődő természetességgel használja a kompjútert. Kézenfekvő lenne azt állítani, hogy ez egyszerűen generációs különbség, de valószínűleg nem (csak) erről van szó.

Akkor miért? A mívességre való törekvés miatt? Vagy szemben akar úszni az árral? Úgy véli, ezt kívánja meg a személyesség őrzése, hangsúlyozása? Mert nagyon is személyesek, sőt intimek a rajzai. Dacára annak, hogy hangsúlyozza: nem annyira művészként, inkább mérnökként viszonyul a tárgyához.

Egyed Péter és Egyed Anna még ennél is határozottabban távolságot tartanak, ők csak "kirándultak" a művészetbe - a sajtó, a reklám területéről. Anna szociológia és tipográfia szakot végzett, és reklámgrafikusként dolgozik, Péter elsősorban fotóriporterként tevékenykedik. Ennek megfelelően a kiállított műveikben erősebb a "társadalmi beágyazottság", mint Egyed Lászlónál, akit érezhetően elsősorban a saját sorsa foglalkoztat. Minek a mérnöke is ő? A testé, a léleké...

De mi is az a valami, ami az ábrázolt tárgyakon túl van? Egyed Péternél talán "a hely szelleme". Ismerjük jól ezeket a helyeket. Margitsziget, Deák tér, Dohány utca, Dob utca... Ismerjük a figurákat is a szemünk sarkából - az utcáról, a térről, a metróból, a villamosról. Nap mint nap egy térben mozgunk velük. Fiatal, jól szituált, fehér emberek, amint sportolnak, várost néznek, munkába, iskolába mennek, hazafelé sietnek... Vagy kevésbé jól szituált és nem is mindig fehér (színesre tetovált, tarkabarka, fekete) biciklisek, kutyák, férfiak és nők, gyerekek labdával... És egyáltalán nem jól szituált, már nem fiatal (vagy ha igen, nem annak látszó) emberek - csövesek -, méghozzá nem a kéregető, inkább a tevékeny, cipekedő, gyűjtögető fajtából.

Mint egy megelevenedett hangyaboly, olyan ezeken a képeken Budapest. Míg Egyed László grafikái a csend, nyugalom, mozdulatlanság átlelkesített világát idézik, itt minden és mindenki lendül, lép, fordul. Életszerű összegzés arról, hogy a különböző rétegekhez tartozó emberek hogyan mozognak ugyanabban a térben - nem direkt, nagyon is finom, de mégiscsak érezhető utalással a társadalmi különbségekre.

Egyed Anna kiállított művei első ránézésre illusztrációk. De ahogy Egyed Péter fotói sem egyszerű riportfotók, Annánál is többről van szó: nemcsak illusztrálta, hanem képnovellákká formálta Örkény Egyperceseit. A tárgyválasztás árulkodik bölcsészirányultságáról, de az irodalmi ihletettség mellett szociális érdeklődés is jellemzi - akárcsak testvérét -, valamint a betű mint forma iránti fogékonyság. És nemcsak a betűk érzékletessége varázsolja el, hanem a "betűfelhőkből" kialakuló formák beszédessége is: a végtelent szimbolizáló fekvő nyolcas tekervényei, a kereszt, a madár játékos foltja. Hálásak vagyunk, hogy újra felidézi bennünk a lírai és mulatságos, ironikus és szomorú Örkény-írásokat. (Ugyanezeket a nyak- és válltornagyakorlatokat valószínűleg kevesebb örömmel végeznénk, ha egy egész kötetet kellene így végigböngészni.)


A műfaj kérdése mindhárom alkotónál felmerül. Grafika, amely fotóra hajaz, riportfotó, ami valójában montázs, kép, ami igazából elbeszélés... Olyanok ezek a művek - ebben is hasonlítanak egymásra -, mintha valami más lennének: valami egyszerűbb, nyilvánvalóbb. Mintha szándékosan be akarnák csapni a nézőt, kijátszani az éberségét, de csak azért, hogy ha egyszer leesett a tantusz, annál nagyobbat koppanjon.

Amit a három Egyed csinál, az szakmailag tökéletes, precíz - ezáltal könnyen befogadható. De megeshet, hogy épp a látvány tökéletessége miatt a néző megreked a felszínen, átsiklik a lényeg felett. Ezért kell valami trükk, ami továbbvisz az elvontabb tartalom felé.

Egyed Péter fotómontázsai esetében ez az idővel és a térrel való játék. A nézőnek először is föl kell fedeznie, hogy nem valóságos utcaképet lát. Ezek a járókelők nem egy időben vannak jelen ezen a helyen! Talán százszor is meg kellett nyomnia az exponálógombot, hogy egy-egy kép nyersanyaga összejöjjön, nem is beszélve a rengeteg utómunkáról. Minden kép technikai bravúr, stimmelnek a méretek, az arányok, a színek, a fények, talán még az árnyékok is. Szinte az egyetlen árulkodó jel az, hogy a szereplők semmilyen módon nem kommunikálnak egymással. Ezáltal hangsúlyozottan egyedül vannak, bár tömegben mozognak, és különösképpen személytelenek maradnak. Az arcuk szinte élettelennek tűnik, mert az arckifejezésük, a gesztusaik nem találnak visszhangra a környezetükben.


Ráadásul nehéz elhesegetni a gondolatot, hogy én is rajta lehetnék ezeken a képeken. Valamilyen sémába valamennyien beleillünk. A saját sémánkban többé-kevésbé magabiztosan mozgunk, de nem, vagy csak alig vagyunk képesek átlépni másokéba. Ennek érzékeltetésére álljon itt Örkény István Emlékkönyvbe című egypercese, ezúttal csak így, hagyományos sorokba tördelve:

- Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?
- Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek:
Kuksi. És a bácsi kicsoda?
- Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.
- Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és a jobb szeme egészen fenn van akadva...
Én ezt nem egészen értem.
- Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.
- Milyen kár!
- Bizony, ez nincs másképp
.

Gaján Éva
2012. szeptember 28.