Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Törd a kerítést, a falakat át!
Az Orfeo csoport emlékkiállítása egy hajdani tanítvány szemével

Az Orfeo csoport a múlt század 60-as éveinek végén alakult, tagjai a klasszikus parlamenti demokráciákban bevett szóhasználat szerint "szélsőbaloldali" kommunista fiatal művészek voltak. Példaképüknek a Bolíviában hősi halált halt Ernesto Che Guevarát tekintették. Felléptek a kizsákmányolás, a társadalmi igazságtalanságok, egyenlőtlenségek ellen. Tiltakoztak többek között a vietnámi háború, a chilei katoni junta terrorja, a kommunista Angela Davis bebörtönzése miatt. Ideológiájukra hatott Mao forradalma, a 68-as párizsi diáklázadás és általában a harmadik világbeli országok szabadságharcai. Magyarországon valódi és nem csak formális munkáshatalmat követeltek. Sikerük, befolyásuk igen hamar kivívta az uralkodó hatalom nemtetszését, így az, politikai rendőrsége zaklatásaival és a központilag irányított sajtó támadásaival elsorvasztotta a bontakozó művészeti-politikai lázadást.

- Az Orfeónak: a bábcsoportnak, a Studió K-nak és a Vízöntő együttesnek 1973-ban, 16 évesen lettem rajongója és tanítványa. Egy rajzszakkörbe jártam, amit Englert Judit vezetett és elvitt minket Orfeo rendezvényekre. Első alkalommal arra emlékszem, hogy nagyon sokat utaztunk, télen, sötétben, nem is tudtam hova, merre (Újpestre). Először a Studió K színjátszócsoport mutatta be a Vurstli című előadásukat, aztán az Orfeo bábcsoport következett a Cipolla bácsi bábszínháza című produkcióval, végül Vas János énekelt, gitározott, akkor egyedül. A művelődési házban kikapcsolhatták a központi fűtést és ahogy hűltek ki, nagyon erősen recsegtek-ropogtak a csövek, radiátorok. Akkor én - és szerintem nem csak én - azt hittem, hogy itt valakik - valószínűleg a hatalom - meg akarja zavarni az előadást. Vas Jánost is idegesíthette ez a zaj, mert amúgy is erőteljesen, lázítóan énekelt, de aztán már düh is keveredett előadásába és ez a düh számomra egyértelműen az akkori hatalom ellen irányult.

A volt Orfeo csoportok ekkor már különböző neveket használtak, mégis tevékenységükre, életformájukra, világszemléletükre az Orfeo mozgalom szóösszetétel a legpontosabb meghatározás. Ez a mozgalom ekkor már véleményem szerint túl volt a fénykorán, a kádári hatalom látható és láthatatlan nyomására rohamosan, szinte hónapról-hónapra bomlott, hígult, esett szét. S mégis, még ebben a gyorsan oszló, ellaposodó - bár évekig tartó - időszakban is óriási belső erő és lelkesedés jellemezte.

- Hangsúlyoznám, hogy rám nem is elsősorban a művészeti produkciók hatottak, persze azok is keményen. Hanem az, hogy ezek a fiatal művészek közösségi házakat építettek maguknak Pilisborosjenőn, ahol kommunaszerűen együtt éltek. Nagyon imponált nekem, hogy művészként, értelmiségiként egyáltalán nem kerülték el a fizikai munkát és ezzel nekem is példát adtak. Számomra alaptétel lett, hogy művészetnek és életmódnak, kezdve napi szokásoktól egészen az időbeosztásig, étkezésig, szervesen, intenzíven egynek kell lennie és mindent a közösségben végzett alkotómunkának kell alávetni. Együtt élni, művészetet csinálni, mindent megosztani, közösen lelkesedni valamiért. Ez az erős közös hit az, ami az én művészettel és életformával kapcsolatos igényemet az Orfeónak köszönhetően ma is meghatározza.

- A mozgalom erejének, lendületének gyengülését, ellehetetlenedését látnom drámai élmény volt, ahogy a közösen épített házakból sorra költöztek el az emberek - vissza a polgári életbe. A kizárások, összeveszések mindennaposak voltak, a zuglói klub pedig 3 év alatt egyszerűen kiürült körülöttem. Ezt a kiábrándulási folyamatot kicsiben egy olyan rock-rajongó kiábrándulásához tudnám hasonlítani, mint aki folyamatosan csalódik kedvenc együttesében: az első, mindent meghatározó lemezt követi egy gyengébb, azt egy még gyengébb, és aztán csak a nosztalgia marad, meg a hitetlenség, hogy történhetett mindez így.

Az Orfeo mozgalom alapvetően előadóművészet volt, annak ellenére, hogy képzőművészek indították el. Engem viszont már akkoriban elgondolkoztatott és zavarba ejtett az a távolság, ami az előadások erőteljes dinamizmusa, mozgósító ereje és a "szigetszerűen" létrejött individuális képzőművészeti alkotások csöndje között volt. Kiss Mihály Hajnali járat című litográfiája jól reprezenálja az orfeós művészek akkori munkás-felfogását. Käthe Kollwitz múlt század eleji grafikáit idéző képe, a "proletárhatalomban", a Kádár rendszer kellős közepén sokakban kételyt ébreszhetett az akkori szegény emberek valódi helyzetét illetően. Englert Jutka szobrai, akire erősen hatott a Martinászt alkotó, akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán tanító Somogyi József művészete, vagy Raffay Pityus művei, a szociofotók és plakátok számomra nagyon kedvesek, de szerintem nincsenek szerves kapcsolatban a Studió K előadásaival, vagy az orfeós bábszínházzal, az Orfeo együttes dalaival. Az orfeós képzőművészeti művek mintha egész más térben, közegben lebegtek volna, mint az orfeós előadások. Utólag átgondolva ennek a kapcsolattalanságnak, elcsúszásnak egyszerű oka az is lehetett, hogy ezek a művek alapvetően egyéni alkotások, az előadások pedig mindig közösségi teljesítmények, megnyilvánulások voltak.

Én, mint tanítvány, a művészközösség jellégének felidézése szempontjából másodlagos produktumnak tekintem a kiállított műtárgyakat és fényképeket, amik nem tudják megidézni a mozgalom lényegét, az előadások hangulatát, a viták, az intenzív együttműködés, együtt dolgozás légkörét. Nem tudják felidézni azokat a vitaesteket sem, amikor meghívtunk - természetesen ingyen - előadókat, neves vendégeket pl. a zuglói Bálint György ifjusági klubba.

-És ahol ugyanakkor, sajnos történtek olyan dolgok, amiket ma már én is szégyenlek. Meghívtuk pl. Féner Tamás fotóművészt, aki akkor készített egy fotóriportot valamelyik bányában. Mi, fiatalos lelkesedéssel, megszállottsággal gyakorlatilag rendreutasítottuk, hogy a munkás embert, a munka világát nem így kell ábrázolni. A klubtagok átlagéletkora kb. 25 év volt, Féner Tamás, az akkor már országos hírű fotóművész meg, szerintem 40 felé járt... Máskor meg Gyurkó László író látogatott meg bennünket. Akkoriban még kommunista meggyőződésem alapján jó vitakészséggel elég gyakran hozzászóltam a témához. Gyurkót teljesen nyilvánvalóan, szemmel láthatóan két civil ruhás rendőr kisérte, és az est végén az egyik megkérdezte tőlem, hogy mi itt mindannyian így gondolkozunk-e, és én, kis hülye, diadalmasan a szemébe vágtam, hogy igen!

Az ilyen, vagy hasonló vitadélutánok hangulatát jól érzékelteti Jancsó Fényes szelek, vagy Magyar Dezső Agitátorok című filmje.

- Ma már mókásnak tűnhet, hogy később, amikor először idéztek be kihallgatásra az állambiztonsági alosztályba, én panaszkodva, feldúltan meséltem ezt az orfeósoknak, Laca (Székely B. Miklós) nevetve azt mondta, hogy a művésszé válás itt kezdődik. :) Az állambiztonsági rendőrség zaklatása mindennapos volt. Sokunk életét megkeserítette, derékba törte. Néhány művészeti főiskolást kirúgtak, másokat, pl. engem is nagyon furcsa körülmények között utasítottak el a felvételi vizsgák során. Valószínűleg sohasem tudnám bizonyítani, hogy az egyetemi, főiskolai felvételeket a politikai rendőrség befolyásolta. Jóval később, 1990-ben hatalmas kő gördült le a szívemről: nem tudtak besúgóvá tenni az állambiztonságiak!!!

Az, hogy Malgot István, az alapító nincs jelen a tárlaton, sem személyesen a megnyitón, sem munkái a kiállítótérben, rikító idézőjelbe teszi az egész bemutatott gyűjteményt. Az alapító önkizárása azt sugallja, hogy vagy Malgot István művészete létezik Orfeo nélkül, vagy Orfeo létezik Malgot István nélkül. A kiállításnak valamilyen módon be kellett volna mutatni a csoportra alapvetően jellemző kizárások, kilépések, összeveszések rendszerét. Ezekből a heves belső ellentétekből érzékelhetünk valamit Forgács Péter Malgotot idéző munkáját nézve, olvasva. >. >. Kár, hogy a Malgot mellett állás - Malgot ellen állás motívum nem kapott nagyobb teret a tárlaton.

Nem emlékszem ilyen, láthatólag odadással, de sajnos igen rosszul megrendezett kiállításra. Valószínűleg minden beadott művet jóindulattal, válogatás nélkül kiállítottak, s ettől a zsúfoltság, áttekinthetetlenség. Mégis úgy gondolom, hogy valamilyen visszafogottabb rendezőelv mentén sokkal tagoltabb, áttekinthetőbb lehetne a tárlat. A dokumentumokat pl. külön lehetett volna választani a művektől, nem pedig közéjük ömleszteni. A tanulmányrajzok, vázlatok, karikatúrák, a kiállított fényképek jó része is szerintem csak alkotójuk és egy szűk baráti kör számára érdekesek, mint ahogy egy családi esemény fotói is elég fárasztóak tudnak lenni idegenek számára. A szobrokat sem ilyen csorda-szerűen és balesetveszélyesen kellett volna prezentálni stb. Ez a kiállítási tér egyszerűen szűk ennyi mű méltó bemutatásához! Hiányoznak a falakról a nagyméretű eligazító feliratok, kommentárok, a művek keretezése, paszpartuzása szedett-vedett, kisszerű és mindennek semmi köze semmiféle "proletár" hangulathoz. Ugyanakkor számomra alapvető orfeós művek hiányoznak a tárlatról, pl. Szőke Szabolcs korabeli nagyméretű olajfestményei, vagy Kiss Mihály szociofotói stb.

Nagyon rossz ötletnek tartom azt is, hogy az orfeósok akkori munkái mellett mostani dolgaik is ki lettek állítva. Szerintem mai műveknek egy negyven évvel ezelőttöt idéző kiállításon semmi keresnivalójuk, csak zavart keltenek. Ennyi életpálya ívét megrajzolni, szemléletesen bemutatni nagyon komoly előkészítő munkát és sokkal nagyobb falfelületet kíván, mindezek nélkül a kiállító művészek méltán érezhetik magukat csapdába ejtettnek, a kiállításlátogatók pedig bizonytalannak, zavartnak.

És ha valaki azt mondja, hogy ez a kiállítás rímel a korabeli orfeós hangulatra, azt kell, hogy mondjam, nem igaz! Az akkori Orfeo előadások magával ragadóak, nagyon látványosak, teljességgel felkavaróak, átgondoltak és precízen kivitelezettek voltak. Előadásokat említek szándékosan, ugyanis Orfeo kiállításra az általam ismert időszakban (1973 után) - talán nem véletlenül - egyáltalán nem is emlékszem. Az előadások ereje viszont joggal vonta magára Kádár János figyelmét, nem véletlenül rettent meg az Orfeo sikerétől, mondván: "nem akarok több Orfeo ügyet!"

Az Orfeóhoz tartozó klubokban, szakkörökben igen magasszintű, katartikus ismeretterjesztés történt. Bálványos Huba, az Orfeo egyik alapítója legendásan jó művész-pedagógus volt! Segítőkészségéről, pedagógiai "tehetségéről" még 40 évvel később is nagyon kedvesen beszélt pl. Baksa Soós Krisztina, akinek az Orfeóhoz amúgy semmi köze sem volt. Kevés pedagógusnak adatik meg, hogy tanítványai gyűjteményes kiállítást rendezzenek születésnapján a tiszteletére, Hubának mindez joggal megadatott.

- Persze történtek nagyon ciki dolgok is. Emlékszem olyan munkás-művész találkozóra, amit Huba szervezett, ahol az általa vezetett képzőművészeti szakkör tagjai voltak a "művészek". A megjelent munkások művész elvtársnak szólítottak és szinte könyörögtek, hogy írjam alá a brigádnaplójukat, mert csak így tudták igazolni, hogy részt vettek a kulturális rendezvényen. Én akkor kb. 18 éves voltam!

Ez a kiállítás az akkori "orfeo hangulathoz" mérve - a kiállítás rendezőinek, szervezőinek minden jóakarata ellenére is - egy területi "ki mit tud", vagy karaoke produkció színtjén áll. Sem egy Kádár, sem egy mai, hasonló korú fiatal figyelmét fel nem keltené. Egy jobban sikerült kiállítás megnyitóján talán Forgács Péter is másképpen adott volna hangot ellenérzéseinek és fájó emlékeinek.

A tárlatot, minden hibája ellenére is, nagyon fontosnak, emberinek, ellentmondásosan romantikusnak, a kiállítás szándékát szépnek tartom! Remélem, lesz alkalom és energia majd egy valóban méltó Orfeo rendezvényre. Addig is ajánlani tudom a téma iránt érdeklődőknek az Orfeo együttes cédéjét. a csoportról készült pontos és fegyelmezett dokumentumfilmet, ami némileg hosszan, de a mai ember számára is érthető módon beszéli el az Orfeo történetét.

Fekete Balázs

2012. 02. 09.