Sajtó ...... Press
Only Hungarian language

A második generáció.
Találkozások két budapesti galériában

2B Galéria, Budapest, 2008. május 9 - június 14.
Manna Galéria, Budapest, 2008. május 7 - május 30.

"Akiknek a legrosszabb jutott örökségül" - ezt a címet adta CLAUDIE CACHARD a második generációról írt tanulmányának, amelyben azoknak a tudattalan képzeteknek helyét és szerepét kutatta, amelyek a második, sőt harmadik nemzedéket is bevonják a Holokauszt tragédiájába, amelyet ők már közvetlenül nem éltek át. Az elhallgatások, a titkok, a hiányzó családtagok - a trauma-feldolgozás nehézségeivel több éve - sokszor éppen budapesti konferenciákon - foglalkoznak a legkiválóbb analitikusok és szociológusok. Most e nemzedék képzőművészeit mutatja be két galéria a "Párbeszéd a toleranciáért" program keretében, amelyet Jeruzsálemben MIRIAM BEN DAVID és a Budapesten TALYIGÁS KATALIN közösen hozott létre. Amit írtak arról, hogy a második generációhoz tartozók hogyan ismerték meg a családjukat sújtó elhallgatott Holokauszt-történeteket, és hogyan ébredtek valódi identitásukra, az megegyezik a kiállítás katalógusában szereplő megrendítő vallomásokkal - állapítja meg S. Nagy Katalin, a 2B Galériában megrendezett kiállítás kurátora.

S. Nagy Katalin: 2005-ben a szekszárdi Biennálén, amelyet Farkas István tiszteletére rendeztünk, szinte a véletlennek köszönhettem, hogy eljutottam Mózes Katalin műtermébe. Ezt nem terveztük előre, de Kováts Albert, a kiállítás rendezője javasolta, hogy nézzük meg a műtermet. A lépcsősor tetején, amely odavezetett, döbbenten álltam meg: olyan festményt láttam meg, amelyet már régóta kerestem: "Füstté és hamuvá - síremlék Istvánnak és Juditnak." A mű kifejezte mindazt, ami hónapok óta foglalkoztatott, és tudtam, hogy csak ez kerülhet készülő könyvem: "Emlékkavicsok. Holokauszt a magyar képzőművészetben" címlapjára. A festmény egyúttal elindította bennem a jelen kiállítás és könyv gondolatát. Mózes Katalin naplósorozatát régi zsidó és keresztény imakönyv lapokra festi és rajzolja. Vallomásának végén ennyit írt: "Nem vagyok hívő, csak zsidó, aki megfosztatott attól a tapasztalattól, hogy milyen úgy zsidónak lenni, ha nincs Auschwitz."

Vámos Éva: Amikor Claude Lanzman Budapesten járt, beszélgetésünk során arról is szólt, hogy mi segítette őt abban, hogy egyáltalán bátorsága legyen az élethez mindazok után, amit átélt a háborúban. Az ő elve: "Ahhoz, hogy a borzalmakkal szembenézzünk, le kell mondanunk a kellemesebb megoldásokról és a kibúvókról." Hogyan érvényesülhet ez a kiállító művészeknél?

S.Nagy Katalin: Az ilyen, a feszültségekre, a kibeszéletlenségekre érzékeny művek, tematikus kiállítások segíthetnek éppen abban, hogy hiteles, egyéni választ adjanak a társadalomnak. A művészet társadalomtörténet is. Fontos, hogy megkíséreljük feltárni az alkotók és képeik közötti kapcsolatot. Itt a művészek képeikkel és az azt nagyszerűen kiegészítő vallomásokkal szembenéznek a családban sokszor elfojtott gyásszal. Vallanak - végre remélhetően - szabadon választott kulturális, vallási identitásukról. Ma már tudjuk, hogy még a harmadik generáció álmaiban is szerepelnek olyan képek, amelyek nem lehetnek sajátjaik. A szülők, nagyszülők emlékanyagából kerülhettek csak be a zsidóüldözést felelevenítő képek. Sok még az ismeretlen a második generáció reflexeit illetően. Sürgetően fontos ezekkel a témákkal foglalkozni napjainkban, amikor megint nyílt és látványos az antiszemitizmus. A képzőművészet verbalitáson kívüli terület - a szavak alkotta hálók másféle világgá szervezik a valóságot, mint a nyelv előtti képzelet, képek. Éppen ezért a festészet ikonográfiai részletekkel, emlékeztetéssel megrendítő hatást válthat ki.
A 2B galériában a művészeknek a katalógusban szereplő vallomásai is nagyban segítik az értelmezést, amely lehet erőteljesebben szubjektív, vagy valamely tudományterület felől közelítő. Nem a stiláris elemek, hanem a megvalósítás mikéntje a lényeg. Legyen az expresszív, szürreális, hiperrealista, concept art vagy street art. Az értelmezés mindig attól függ, ahogyan a művész a motívumokat, a vizuális nyelvi elemeket megjeleníti. Lehet az akár Mózes a törvénytáblákkal, az angyali üdvözlet, geometrikus alakzatok, vagy a második generáció problémája.
VALKÓ LÁSZLÓ némely festményében, KOVÁCS JOHANNA némely rajzában, BÖRÖCZ ANDRÁS némely szobrában tematikusan is reflektál a Holokausztra. A 2B galériában olyan művek láthatóak, ahol áttételesen vannak jelen az identitás problémáira adott válaszok. SZIRTES JÁNOS végtelenített videón vetíti egy arc változásait, megdöbbenését, haragját, megalázottságát - a családi történettel szoros összefüggésben, és annak zárómondatával: "Végül én is képeket festek, de a lakásom, műtermem falain nincsenek képek, üresek a falak". Más-más eszközökkel nyúlnak az emlékezéshez GELLÉR B. ISTVÁN, RÉVÉSZ LÁSZLÓ LÁSZLÓ , WECHTER ÁKOS és WAECHTER DÉNES művei. Megrendítőek, miként SZABÓ ESZTER ÁGNES "identitásprojektjei" is.
Böröcz András 13 méter hosszú tusrajzán a tőle megszokott iróniával, intellektuális fricskával egy budi "fejlődéstörténetét" követve jut el a technicizált halál társadalmáig. Ez a 14 cm széles rajz akár tóratekercs is lehetne.

Többször beszélgettünk Böröcz Andrással indíttatásáról. Kérdéseimre kedvesen válaszolt is, és persze hárított is. Legutóbb abban maradtunk, hogy először is jó alaposan megnézem a tekercset. Azután elolvastam a katalógusba szánt írását, amelyből kiderül, hogy egyre többet gondol gyerekkorára, a családjukat érintő történetekre, amelyekben újabb és újabb jelentéseket fedez fel. A család zsidó ágának története is fontos számára. Ebben segíti őt édesanyja néhány éve megírt visszaemlékezése.

Böröcz László: A mikrokörnyezeten belül jobban átéljük a tragédiákat, minden szenvedés jobban átélhető, ha arról van szó, hogy saját családunkból hiányoznak az értelmetlenül elpusztított közeli rokonaink. Sokkal fogékonyabbá tették Andrást is ezek a történetek. Mindig talál egy motívumot, amellyel azután eljátszat egy történetet. Volt már kéményseprő, vagy akár dinnye is "főhős", amelyet megszemélyesített. Különös szimbólumok. Már korábban Nagy Bálint galériájában is feltűnt egy kiállításon a budi, amely azután átlényegül. Ez a tekercs három példányban készült szitázott technikával - de mindegyiken egyedileg rajzolt részek is vannak.

Roskó Gábor mítikus figuráival, önkéntes vállalásával jelent meg a kiállításon, ahol családias hangulatban - a művész kiváló gobelin-művész édesanyja Rónai Éva - szerényen állt a háttérben. Tőle tudtam meg, hogy itt a galéria utcájában - a Kálvin tértől nem messze laktak Roskó Gábor szülei egy olyan bérházban, ahol a többi lakóval egyetértésben és a házmester aktív segítségével zsidó gyerekeket és családokat mentettek meg a pincében. A kiállításon látható Roskó-művet viszont tragikus végkimenetelű történet ihlette.

Roskó Gábor: A kép Bruno Schulzról szól: erről a tragikus sorsú galíciai íróról és képzőművészről, akit bár egy ideig védtek, a nyílt utcán lőtt le egy Gestapo-tiszt. Idióta és szűrreális történet, amelyből film is készült. Bruno Schulznak kevés műve maradt ránk - de azok az írások és a sorsa nagyon megfogtak.
Ez a munkám szerepelt már berlini és a budapesti Ludwig múzeum-beli kiállításon.

"Hirtelen vörös lángoszlop tört fel az ég felé a fekete éjszakában, ellenállhatatlanul tört utat magának. (…) A tűz már nagyságánál fogva is isteni szerepet öltött magára - gigantikus, kiszámíthatatlan, már a látványa is tébolyító. A város káprázatba zuhant."


Mintha Elie Wiesel sorra ihlették volna a Manna galériában található második generációs izraeli művészek "A Holokauszt árnyékában" címmel megrendezett kiállítását. Batya Brutin izraeli művészettörténész, a kiállítás kurátora felfigyelt arra, hogy mennyire különbözően közelítik meg ugyanezeket a témákat a két országban élő - egyazon nemzedékhez tartozó, egyazon emlékanyagot őrző művészek.

Batya Brutin: A kiállítás katalógusának címlapján is szereplő ANAT MASSAD művét tűz-zászlók digitális fényképei alkotják. A zászlókat a művész nyílt téren gyújtotta fel - tűzszertartás keretében - a zászlókon Dávid csillag és a művész édesanyjának auschwitzi tetovált száma volt látható. A művész családjának személyes sorsát jelképezi a mű - amelyet ugyancsak vallomás egészít ki arról, hogy a szülőknek sikerült Izraelben, az újjáépítésben beilleszkedniük.
HAIM MAORt is állandóan kisértette apja tábori száma - erről készített fényképét sohasem állította ki, de több festményének, így az itt kiállított Önarckép szülőkkel című szárnyas oltárnak is ez a valódi ihletője. Vannak művészek, akik a Holokauszt fennmaradt ereklyéit a szörnyűségek emlékeztetőiként kezelik. NECHAMA GOLAN Cím nélküli művében a náci ideológiát jelképező könyvét műanyagba zárja - és négy nagy szöggel átüti, hogy abból sohase törhessen elő újra a megsemmisítés ideológiája.
A vonat - a vasúti sínek vagy szerelvények - mint az ismeretlenbe vezető rémületes utazás rengeteg túlélő vallomásában központi motívum - és ezt folytatják a második generációs művészek például azokon a lágerkapus felvételeken is, ahova NECHAMA GOLAN, a festő most sárgaszínű héber betűkkel írta fel: "Szeresd felebarátodat!"
Izraelben a második generációs kifejezést olyan szülőknek a második világháború után született gyerekeire értik, akik Európában gettókban és lágerekben éltek, vagy bujkáltak, menekültek a nácik elől, vagy harcoltak a nácik ellen partizánként. Általában nem számították ide azoknak gyermekeit, akik még a háború előtt elhagyták Európát, mégis tiszteletben tartottuk azoknak a műveit is, akik magukat mégis második generációsnak tartják. Érdekesek olyan szempontból is, hogyan reagáltak ők szüleik Holokauszt-élményeire. A második generáció természetesen nagyon változatos társadalmi és kulturális hátterű. Változó az is, hogy a túlélők mennyire beszéltek, vagy sem keserves tapasztalataikról. Nava Semel így írt erről "Üvegkalap" című könyvében :
A tudás hiánya nem azt jelenti, hogy a tudás - bármily megfoghatatlan is - ott ne szunnyadna várakozón a bőrben, olyan sejtek formájában, amelyek semmiképpen nem akarnak eggyé olvadni."

A tervek szerint a két anyagot legközelebb együtt mutatják be Jeruzsálemben.

Vámos Éva
2008. július