Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



A második generáció
Számunk képzőművészeti anyagához

A XX. sz-i és ezen belül a kortárs képzőművészet iránti nagyfokú érdektelenség számos oka közül az egyik, hogy a kiállítások nagy része tetszelgő, szépelgő, problémamentes, kívül és távol a társadalmi realitáson. Egyre jobban kiüresednek a művek, miközben itthon, Európában s mindenütt a földkerekségen éles etnikai, vallási, közösségi, környezeti, tudományos, államigazgatási – és hadd ne soroljam tovább – feszültségek halmozódnak a megoldatlanságok, kibeszéletlenségek nyomán. A művek többsége még arra sem vállalkozik, hogy személyes, hiteles, egyéni válaszokat keressen a káoszban, az ellentmondásokban, a kiismerhetetlenségekben.
Problémaérzékeny, problémacentrikus művek, tematikus kiállítások segíthetnének, amelyekhez gondolatok társíthatók. Látni tudni kell. Vagy legalábbis eszközöket adni, hogy feldolgozható legyen az, amit látunk. A képzőművészet nem szavakkal hat, verbalitáson kívüli terület – a szavak alkotta hálók másféle világgá szervezik a valóságot, mint a nyelv előtti képzelet, képek. Épp ezért a festészet, ha túl mer lépni a szokványos esztétizáláson, köldöknézésen, sematikus l’art pour l’art-on, akkor a színek, formák folytonosságával, témákkal, ikonográfiai részletekkel, utalásokkal, emlékeztetéssel, a képeken látható valamivel és semmivel erőteljesebb, lenyűgözőbb, megrendítő hatást válthat ki. Ehhez azonban a képnézőt, a befogadót társalkotóvá kell tenni, bevonni az ikonikus, pikturális részletek bűvkörébe.
Félreértés ne essék: ez sem nem stiláris, műfaji, sem nem technikai eszköz kérdése. Mark Rothko egyesek szerint nonfiguratív festő, valóban csupán három-négy színfelület, a színek érintkezése, festői gesztusok, keret. Ennyi. Valójában erős gondolatisággal, ószövetségi etikával, metafizikus utalásokkal. Nem szól semmiről, csupán a világmindenségről s benne a létezés problémáiról, ellentmondásairól.
Ez a lényeg: a képeknek szólni kell valamiről, nem is akármiről, s minél komolyabban, elemzőbben, elkötelezettebben, annál jobb.
Lehet azt mondani, hogy a művészettörténet része csak az, ami minőség, s ezzel védekezni, elhárítani, de már évtizedek óta jogosan követelik más tudományterületek, hogy amit hozzátesznek a képekről való tudáshoz, azt vegye tudomásul a művészettörténet is.
Akkor nem kérdőjeleződhetne meg annak létjogosultsága, hogy például egy – illetve több – kiállítás foglalkozzon „a második generáció” identitásproblémáival, azzal, milyen válaszokat adtak, adnak művészek arra, hogy a Holocaust történeti tény, amely érintette családtagjaikat, és elhallgatásokként, titkokként, bonyodalmas mesékként vagy szörnyű tehertételként kellett egyszer csak szembenézniük azzal, hogy őket 1938–1945 között minősíthették volna zsidónak, mint elpusztított családtagjaikat, és – micsoda abszurdum a Holocaust hosszú árnyékában! – a kilencvenes években és a 21. sz. első évtizedében is problémaként jelentkezhet, hogy ki zsidó, mennyire az, félig, negyedig, egy nyolcadig (nevetséges!). 2008-ban szabad választás eredménye kellene hogy legyen az identitás, az identitások: zsidó az, aki magát annak tartja. Zsidó vallású, ha a vallást választja. Kulturálisan zsidó, ha így dönt, és ezzel azonosul (mint ezen a kiállításon is az, aki sem a nürnbergi faji vagy a harmincas évek végi, negyvenes évek eleji szégyenletes magyar zsidótörvények szerint nem az – de természetesen az, mert ez a saját választott identitása). Különösen fontos tematizálni olyan nehéz és a jövőt is befolyásoló társadalmi problémákat, amelyek fenyegető mivoltához egyetlen adat ismerete is elegendő: a bölcsészkarokon most tanuló történelem szakos hallgatók, azaz az unokáink leendő történelemtanárainak egyharmada antiszemita.
A művészettörténet történetírás is. A művészet társadalomtörténet is. Fontosak a művekhez a gondolattársítások, ehhez az is fontos, hogy megkíséreljük feltárni az alkotók és képeik közötti közvetlen kapcsolatokat, mint ami ennek a kiállításnak (itt és most az adott helyen és időben, aztán elmúlik) és főleg a katalógusnak (benne a művészek vallomásaival, s ez megmarad, továbbhat az időben) egyik célja. Láthatóvá tenni egy létező problémakört.
A műveknek nagyon sokféle értelmük van (minél jelentékenyebb a mű, annál több, összetettebb, sokrétűbb, akár történeti korszakonként, koronként s a befogadó életszakaszaitól függően is változhat). Az értelmezés, akár szubjektív, személyes, akár valamelyik tudományterület felől közelít, mindig attól függ, ahogy a témát, motívumokat, vizuális nyelvi elemeket megjeleníti, ábrázolja a művész. Lehet az akár Mózes a törvénytáblákkal, az angyali üdvözlet, egy napraforgó, geometrikus alakzatok vagy a második generáció problémája.
Nem a stiláris elemek, hanem a megvalósítás mikéntje a lényeg. Legyen az expresszív, szürreális, hiperrealista, concept art vagy street art – abban a világban, amelyben élünk, nincs és nem is lehet időt és teret átfogó képi nyelv –, problémaérzékenynek, őszintének, intellektuális értelemben vallomásosnak, gondolatilag igényesnek, a nézőt megszólítónak, megérintőnek kell lennie. Szemléletesnek. Olyannak, amivel azonosulhatunk, mert saját identitásunkat erősíti.
A második generáció kiállításon ilyen művek láthatók.

( A második generáció. 11 művész kiállítása a 2B Galériában. Megtekinthető június 14-ig. )

S. Nagy Katalin
2008. március 28.