Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Apró cselekedetek

A néző számára legtermészetesebbnek tűnő kiállítást talán úgy szerkesztik, hogy csak hagyják, hadd rendeződjön magától. Nem tudom, hogyan állt össze Berhidi Mária, Imre Mariann és Szíj Kamilla mostani műegyüttese, de sok rendezésre nem lehetett szükség; úgy tűnik, ott volt eleve mindennek a helye: a kis damil-installációk az ablakba kívánkoztak, a kőkaktuszok a szobák sarkába és középre, esztétikusan elosztva, a gomolygó ceruzarajzok a falra, a tekercstartóba és az olvasópultra. Nem éppen megszokott szobaberendezés; az otthonosság érzését önmagukban korántsem sugárzó művekből mégis magától jött létre az összességében otthonos tér. A lakáshasonlatnál maradva: a három művész világa úgy tér el egymástól, mintha egyikük lenne a nappali, a másik a dolgozószoba, a harmadik pedig az erkély, miközben a három helyiség mégis valahogy egységes lakóteret alkot.
Az egységes hatás bizonyosan a szemléletmód azonosságából fakad; egyikük sem akar mindent egyszerre elmondani. Nincsenek galériafalat átszakító installációk, nincsenek mellbevágó olajfestmények, vagy könnyű kézzel odavetett trash-művek. Helyettük apró cselekedetekből, finom hangsúlyeltolásokból létrejött – általában a „női” jelzőt kiérdemlő – munkákat látunk, amelyeken mindenütt áttűnik a kontemplatív háttér. Az egymás mellé helyezett különböző műfajú művekben gondosan érlelt gondolatok jelennek meg – formájukat tekintve szinte már klasszikus módon. A manapság a kiállítótereken túlcsorduló videóinstallációkkal, óriásfotókkal vagy festményciklusokkal összehasonlítva a három művész munkája olyan, mintha a sok próza mellett hirtelen verseket adnának a néző kezébe. A kortárs képzőművészetben ritka már ez a tömör, versszerű gondolkodásmód, amely metaforába próbálja fogni a világ egy darabját, vagy egy metaforából bontja ki saját világát. A közös nyelv egyrészt szubjektív, másrészt a befogadói érzékenységre épít, amely a mégiscsak újrafelismerhető elemekből kiindulva találhatja meg a metaforák fogódzóit. Nem feltétlenül kell ezt nőművészeti nyelvként, a nemi szerep konstrukciójából és dekonstrukciójából, a férfias és nőies pólusokra osztott világból kiinduló összetartó erőként értelmeznünk; a művekben sokkal inkább az általános érzékenység, az emberi sérülékenység megfogalmazását, vagy tömör költői gesztusok gyűjteményét láthatjuk.
Berhidi Mária kőből faragott kaktuszai többszörösen kifordított keretekbe szorítva jelennek meg előttünk: kőnövények farámában, egy halott rózsa ágaival és tüskéivel, vagy a mindennapi műanyagkultúra legolcsóbb fűutánzó szőnyegével körítve. Az egyik kőkaktusz alapját megkövesedett sütemény alkotja: az egykor kézzel gyúrt, ehető anyag a hétköznapi életből kiemelve, holttá válva, igazi/ál-szobrászi alapanyaggá válik. A Doboz-kaktusz szintén egykor volt eleven fába zárja a kőnövényt, amely holtában ráapplikált, átfunkcionált tüskéket mereszt a néző felé. Az Öreg kaktusz című művön pedig Berhidi egyenesen és klasszikusan az organikus formát találja meg a kőbe zárva, hogy a kiállításba emelve – a holt anyagot kifordítva –, és kaktusznak nevezve, élő és holt között lebegő, paradox státuszt adjon neki.
Szíj Kamilla ceruzarajzai annyiban szubjektívek, amennyiben saját életfolyamát rögzítik: létezik, rajzol. A ceruza nyomán keletkező vonal hullámzik jobbra-balra, körkörösen, hol kirajzolódik belőle valami, hol teljesen céltalannak tűnik. Vannak olyan pillanatok, amikor Szíj talán nem is akar mást, mint ezt az áradást megragadni, ugyanakkor a rajzok minden egyes pontján érződik, hogy a kiemelt időlenyomatok és látvánnyá emelt kimetszések csak annyiban egyediek és érdekesek, amennyiben az épp jelenvaló pillanat egyedinek és érdekesnek mondható. Az egyedi kompozíció így aztán háttérbe szorul, és a nézőnek nem marad más, mint egy véges-végtelen sorozat éppen adott állomásának képe – és ennek elgondolása. Az olvasópultra helyezett könyv e gondolkodásmód legpontosabb megjelenítése; a rajzok sora mintha naplószerűen a helyszín jelenében bővülne.
Imre Mariann három kiállított műve a legújabb sorozat révén kerül új rendszerbe és megvilágításba. Az idén készült Távolság plexilapok mögé helyezett egyszerű, elmosódott motívumból építkező képciklusa már önmagában is szubjektív – ugyanakkor indifferens – emlékképeket idéz; ugyanígy az emlékezetre utal az a szinte már didaktikus gesztus, amely a plexit és a festményt egy cérna segítségével, több öltéssel összefűzi, majd a képeket sorozatba rendezi. A korábban jellemző anyagkontrasztok, a lehetetlen anyagkapcsolatok hangsúlyozása helyett most maga a kép és annak illúziója, emlékezetben elfoglalt helye került előtérbe: a néző szemszögéből mindenesetre a művek értelmezése az érzéki anyag metaforájának kibontásától a látás lényegére és az emlékezet működésére vonatkozó kérdések felé tolódik el.
A kiállítótérben elrendezett művek sorában a szubjektív nézőpontok láncszerűen kapcsolódnak egymásba, bevonva körükbe az otthonos metaforák között mozgó nézőt is. A rendszerbe lépve nem is töprengünk el, valójában léteznek-e ilyen dolgok; itt egyszerűen adottak, a valóságtól tartott finom távolságuk a három különböző pozíció ellenére egyenletesnek tűnik. A három művész a valóság nyelvét egyazon kihalófélben lévő, a szubjektív érzékelésre, valamint a többszörösen kifordított és reflektált kézműves gyakorlatra épülő metaforikus nyelvre fordítja le. Érzékenyen, pontosan és érthetően.

(Berhidi Mária, Imre Mariann és Szíj Kamilla 3B című kiállítása április 5-ig látogatható a 2B Galériában.)

Mélyi József
2008. március 28.