Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Mártírok a budiban
- Böröcz András rajzai elé -

Szent Sebestyén a legenda szerint kétszer élte át a kivégzés borzalmait. Diocletianus először egy oszlophoz köttette, és nyilakat lövetett ki rá. Hogy az egykori testőr-parancsnok túlélte a nyílzáport, Iréné, a holtnak hitt testet eltemetni szándékozó, keresztény asszony fedezte fel. Sebestyén rövid idő alatt felépült, és ott folytatta, ahol abbahagyta, a vallásos meggyőződés önveszélyes hirdetésénél. A császárt továbbra sem sikerült megtérítenie, sőt az a második alkalommal még brutálisabb ítélet-végrehajtási metódust alkalmazott: hősünket halálra botoztatta.
Böröcz András, miként sok képzőművész a reneszánsztól a napjainkig, újjáélesztette Szent Sebestyén históriáját, de vajon miféle aktualitása van ma a mártíromságnak, kérdezzük kerekre nyílt szemekkel. A mártírokká lett szent emberekre ma is tisztelettel gondolunk, de mi sem áll távolabb tőlünk, mint a mártírok tragikus végű pályafutása. Napjaink hitében az áll, a jól szervezett társadalmi gépezet majd elviszi a balhét. A mártír: abnormális példakép. Korunk teljesen más típusú egyéni teljesítményeket jutalmaz. (Emlékszünk a Kontroll fiatal hősére, Búlcsúra, aki az infernális közeget választja élettérül – egy időre legalábbis – a megannyi ostoba elvárást szajkózó földi pokol helyett, s aki nem mellékesen komoly áldozatokat hoz az alvilág megtisztításáért.)
Ha ma tisztességesen akarunk beszélni a mártíromságról, akkor ezt csak ironikusan tehetjük, szent, méltóságos iróniával, tudatában erényének és hiábavalóságának. Ilyen ironikus alakot ölt Böröcz András Sebastianusa is, ez a sovány kis alak. Akárha ceruzából lenne ő is, mint a művész jellegzetes, ceruzából készült plasztikái. (Néhány méternyi finom nyom, s aztán jöhet az enyészet.) De a rajzokon nemcsak a mártír, hanem az őt célbavevő alak is látható. Korunk gyermeke ő is, esendő, szánalmas, közönséges „katona”. Többé kevésbé hasonszőrű Sebestyénnel. De Böröcz tovább lép az alakokon, néhány rajzán csupán a gyilkos fegyvert jeleníti meg, amint az tárgyakon, növényeken, embereken hatol keresztül. Sőt az metamorfózison is átsik (miközben a császár parancsát teljesítő római katonából is lehet indián), s felveszi a nyílhegyre, a nyílvesszőre hasonlatos dolgok alakját. Szúrószerszámokban, kaktusztövisekben, kresztáblákon látjuk őket viszont. A középkorban a nyíl művének tulajdonították a betegséget, a pestist és a halált. Böröcz rajzaiból kiderül, életünk számtalan pontját sebzi meg a halál, mégha ezt a legtöbb esetben metaforaként kell értelmeznünk. Úgy tetszik, még Sebestyénnél is többször válunk céltáblává, de ennek természetesen vajmi kevés köze van a valódi mártíromsághoz.
Böröcz rajzain egy fanyar, a már említett ironikus, de valahogy mégis szeretettel megrajzolt világ jelenik meg. A falusi budik és búcsúk orrfacsaróan giccses, szívmotívumosan áhítatos világa ez. Ez a provinciális felszín a lényeg, bár ennél bonyolultabb a történet. A budi ez a biztonságot és kivonulást/elvonulást nyújtó intézmény egészen különös rendszerekké, építményekké (gyóntatószékké) alakul át, de ott a város is a kéményeivel. Egy világ, amit jól ismerünk, amiben élünk, amin mégiscsak túllépni igyekszünk: közelmúlt/közeljelen. A művész Sebestyén-alakjában egy emóciókkal gazdagon átitatott felkiáltójelet rajzol meg számunka: figyelem, időnként nem árt, ha nemcsak az elméleti vitákban, hanem a gyakorlat kellős közepén is bevállaljuk szívből jövő eszméinket, tovább nem árt az éberség sem, vegyük észre, ha újra és újra fegyvert fogunk valakire, és azt is, ha újra és újra fegyvert fognak ránk.

Hemrik László
2007. szeptember 28.