Sajtó ...... Press
Only Hungarian language

Vigyázat! Múlt!
Gunter Demning botlatóköveiről

"Semmiképpen sem akartunk egy hatalmas talapzatra helyezni valamit, ami tudtul adja az embereknek, hogy mit kell gondolniuk."1

GUNTER DEMNIG botlatókövei minden tekintetben ellentétesek a hagyományos emlékművekkel. Nem magasba törő és felmagasztosító, heroikus szobrok. Nem befejezett, lezárt, hanem folyamatos művet alkotnak, mely nem tudni, mikor ér véget. Nem érinthetetlen műalkotás, ellenkezőleg: felkínálja, kiszolgáltatja magát a közönség, járókelők pozitív vagy negatív reakcióinak, nem fél a rongálástól, az elhasználódástól, a mindennapok része. Nem egyetlen adott központi helyhez kötődik: Németország és Európa különböző részein, sokfelé helyeztek el ilyen köveket, decentralizált emlékmű láncot alkotnak. S bár nincs középpontja, az adott hely és a holtak szelleme mégis kísértetként lebeg a kövek felett. Járdába, aszfaltba mélyesztett síremlékek, a föld alatt nyugvókat, a hiányzó, eltűnt emberek helyét megjelölő emlékkövek, gondolatokba, a múltba kényszerűen belebuktató, fejünket lehajtani késztető kis akadályok. Jellegzetesen városi, kozmopolita, köztéri, konceptuális munka - ellenemlékmű.

Gunter Demnig annak a háború utáni, a "később születettség" adományával megáldott, bűntelen német generációnak a tagja, amely kötelességének érzi az emlékezést: lelkiismeret furdalást nem éreznek, de az emlékezés felelősségét vállalni akarják apáik és nagyapáik, anyáik és nagyanyáik tetteiért. JAMES YOUNG szerint: "E nemzedék tagjaira a háború utáni időszak kettős örökségének terhe nehezedik: egyfelől mély gyanakvás a nácik által kedvelt és előszeretettel használt monumentális formákkal szemben, másfelől az a vágy, hogy emlékezésük módjával különböztessék meg magukat a gyilkosok nemzedékétől."2 E generáció számára sem a hagyományos emlékművek - amelyek hősöknek állítanak emléket -, sem az emlékezés hagyományos helyei, a múzeumok - amelyek "örök" értékeket őriznek meg - nem voltak képesek az emlékezés megfelelő módját nyújtani. Az elfojtás helyett az önkínzó szembenézést választották. Szüleik és nagyszüleik tettei helyett azt vizsgálták, hogyan emlékezhetnek ők maguk arra, amit nem ők követtek el, és mégis rájuk nehezedik. Maga az emlékezés lett a probléma számukra. Ennek a szemléletnek az egyik képviselője JOCHEN GERZ is, az ellenemlékmű műfajának egyik legkiválóbb képviselője, aki műveivel nyilvános, kollektív aktussá akarta formálni, s ily módon az elfojtás veszélyeitől megszabadítani az emlékezést.

GUNTER DEMNIG - Jochen Gerzhez hasonlóan - arra kereste a választ, "hogyan állíthatna emléket az áldozatoknak, anélkül, hogy megszépítené magát az emlékezést. Más szóval, hogyan tölthetné be emlékműve az emlékezés helyét, anélkül, hogy a közösségre erőltetné az emlékezést."3 Demnig sem akart élni az emlékmű műfajának azokkal a megoldásaival, amelyek a fasizmushoz kapcsolhatók. Nevet ad az áldozatoknak, szűkszavúan tudósít a halálról, s saját kézi munkáját, fizikai erejét fekteti a munkába, amikor a földön térdelve helyezi vissza az utca szövetébe az elhunytakat, a kézzel domborított neveket tartalmazó bronztáblácskákkal borított macskaköveket.

Demnig a budapesti Goethe intézetbeli beszélgetés során elmondta, sokan kérdezik tőle, miért folytatja ezt a munkát épp ő, akinek a lelkét nem nyomja bűn és nem is élt még a háború idején... Mindig kérdéssel válaszol: ki másnak kellene ezt a munkát elvégeznie, ha nem neki? A 2B Galéria kiállításán láthatjuk néhány korábbi munkáját, de úgy tűnik, hogy immár nincs semmi másra ideje, állandóan ezeket a köveket rakja le különböző helyszíneken. Szinte megszállottja lett ennek a tevékenységnek, a vele készült interjúból is úgy tűnik, hogy az immár 60 éves művész tervei között nem is szerepel más. Mintha (helyettes) vezeklésként, amíg bírja, végigtérdepeli még Németországot, Európát.

Az utcakő több, a holokauszt emlékezetével foglalkozó kortárs képzőművészeti mű alapeleme. RUDOLF HERZ és REINHARD MARTZ a berlini központi holokauszt emlékmű pályázatra benyújtott tervében (1997) azt javasolta, hogy egy németországi autópályát körülbelül egy kilométer hosszan macskakővel borítsanak, és útjelző tudassa: "Európa meggyilkolt zsidóinak emlékére" történik a kényszerű lassítás, az autópálya sima felületét megtörő, a haladást akadályozó bukkanóknak köszönhetően. Egy másik mű, Jochen Gerz saarbrückeni akciója (1997), amelynek során hallgatói segítségével a városi palota (mely a helyi Gestapo főhadiszállása volt) udvarának néhány macskakövét észrevétlenül kicserélték, s az "új" macskakövekre olyan áldozatok neveit vésték, akiknek nem volt sírjuk. A nevek lefelé fordítva, "láthatatlanul" kerültek arra a helyre, ahonnan egykor elhurcolták a város zsidó lakóit.

Az emlékező macskakő igazi public art mű. Nem csupán maga a lerakás aktusa, hanem az azt megelőző munka, életek és halálok kutatása, viták, reakciók váltják ki az emlékezést. Magánemberek, magánakciójaként kerül egy-egy kő a helyére. Láthatóvá teszi a hivatalok bürokráciáját is, hiszen engedélyeztetni kell a helyi önkormányzatokkal egy-egy kő letételét. De vannak engedély nélkül elhelyezett botlatókövek is, és van, ahol nem engedélyezik, sőt olykor a helyi zsidó szervezet fejezi ki ellenérzését, akadályozza meg a letételt. Münchenben például feleslegesen irritálónak, a lakosság többsége számára nyugtalanítónak tartották, ezért a mai napig nincsenek botlatókövek. Vagyis a botlatókövek nemcsak nevet adnak a névtelen áldozatoknak, egyénítik a tömeges halált, hanem elválaszthatatlanok a jelen folyamataitól is. Magyarországon szokatlanul nagy sajtóvisszhangot kapott a mű, s szinte egyöntetűen pozitív hangnemben írtak, beszéltek róla. Talán csak egy kivétel volt, s ez a sajtótermék nemcsak a holokauszttal nem tudott mit kezdeni, hanem a kortárs művészet stratégiáival sem, azzal, hogy a mű nemcsak egy darab kő, hanem (akár negatív) reakciók felkeltése is.

Szóval nekünk is van már ellenemlékművünk. Bár nem sok, bár csak félig-meddig született magánkezdeményezésből, bár nem magánemberek pénzéből, de legalább a miénk. De tényleg a miénk? A német állam által finanszírozott Bipolar program keretében Magyarországra hozott emlékezés-munka híven tükrözi a holokauszthoz, az emlékezéshez való hazai viszonyt, az emlékezni akarást, és az emlékezni nem-akarást. S miközben a 2B Galéria arról számolhat be, hogy pozitív visszhangot váltott ki az akció, hogy a hivatalok és az emberek általában nagyon segítőkészek, az igazi kérdés az, hogyan fog folytatódni, mi lesz belőle, kik akarnak majd köveket lerakatni, s hogy, milyen hatása lesz egy olyan országban, ahol a kollektív emlékezet van válságban.

Turai Hedvig

Claud Gintz: L"Anti-Monument’ de Jochen et Esther Gerz. Galeries Magazine 19 (June-July): 87. Idézi James Young: Ellenemlékmű: az önmaga ellen forduló német emlékezet. Enigma, X. évf. 2003. 37-38. 191. old.
2 James Young: Az emlékezet szövete. Enigma, X. évf. 2003. 37-38. szám, 190. old.
3 James Young, i.m. 191. old.