Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Stolpersteine 2007: Botlatás vidéken

Gunter Demnig kölni képzőművész másfél hónapja a budapesti Ráday utcában helyezett el három "Emlékező macskakövet". Június közepén 32 újabb követ süllyesztett a járdába 8 kelet-magyarországi helyszínen. Három napon át követtük.

Demnig művészeti akciónak induló, mára életprogrammá, emlékezésrobottá váló tevékenységéből annak idején viszonylag keveset foghattunk fel (Emlékezéstechnológiák, Magyar Narancs, 2007. május 3.). Most, hogy a Nagykőrös-Szolnok-Kiskunhalas-Szeged-Makó útvonalon elkísértük (a művész Makó után még elment Újfehértóra, Mátészalkára és Kisvárdára), valamivel tisztábban látjuk működését. Május elején még "csak" 11 000 lerakott botlatókőről (Stolpersteine) számolhattunk be, ez a szám mostanra 12 000 körül jár. Mondanunk sem kell, hogy az akció esztétikai értelmezése igencsak kitágul, ha az ember az ismétlés aktusával is kalkulál. 17 "útbontás" végignézése után elég biztosan kijelenthető ugyanis, hogy egy kő lerakása (maga a "Kunstwerk") nem azonos 12 000-ével.

A tevékenység gépiessége és precizitása hátborzongató - részben azért, mert a gépesített, racionalizált gyilkolás mintáját követi, s részben azért, mert a művészi tevékenységtől való (éljünk elavult fogalommal) totális elidegenedést példázza. Demnig, ha egy-egy kőletétel után beszédre kényszerül, szinte szóról szóra ugyanazt a (már második hallásra is érdektelennek tűnő) szöveget mondja el. S amikor érdekes példát akar említeni, akkor - miközben 12 000 esetből válogathatna - mindig ugyanazt az egyet mondja el. Eleinte furcsának tűnt ez a fajta kataton magatartás, ám ha komolyan veszszük "beszédének" mindig azonos első mondatát ("ez egy konceptuális művészi munka"), akkor nagyon is érthetőnek, logikusnak és következetesnek, a konceptuális mű szelleméhez szorosan kötődő magatartásnak kell tartanunk. Arról nem is beszélve, hogy ez a mondat felhatalmazza az értelmezőt arra, hogy a jelenséget ne pusztán a holokausztemlékezet kontextusában, hanem attól valamennyire függetlenítve, valahol a köztéri szobrászat és az akcióművészet közötti térben helyezze el. A nyitott végű (megjósolhatatlan befejezésű) Stolpersteine akciósorozat külsőségeit valószínűleg akkor értékeljük helyesen, ha egy rituális (sőt: mélyen vallásos) tevékenység reflektálatlannak tűnő, de nagyon is tudatos komponensének tartjuk őket.

Maga az akció - ha csak egyetlen kő és nem kőcsoport lerakásáról van szó - a hely kijelölésétől (ezt Magyarországon mindig sárga krétával csinálta, ami Demnig koordinátora, Uta Franke szerint merő véletlen) a terület megtisztításáig, a törmelék elszállításáig nagyjából 12 percig tart. Minden mozdulat kísértetiesen azonos, a szükségtelenné váló szerszámokat mindig visszaviszi speciálisan felszerelt furgonjába, mindig ugyanabban a ruhában dolgozik, s minden útburkolati típusra - betonra, aszfaltra, kövezésre - fel van készülve. A három nap alatt nem találkoztunk olyan burkolókővel, melynek pótlására, javítására - ha maga az elhelyezett "objektum" kisebb volt, mint a kiemelt kő - ne készült volna fel: mindenféle kőből volt tartalékja.

Az elhurcoltak utolsó lakhelyének meghatározásában, illetve - ahol mód volt rá - a rövid életrajzok megírásában a helyi hitközségek és/vagy holokauszt-helytörténészek segítették a szervezők munkáját. Utóbbiakat érdemes név szerint is megemlíteni, a szolnoki zsidóság deportálásának történetét és adatait Csősz László, a kiskunhalasiét Végső István, a makóiét Urbancsok Zsolt kutatta ki, illetve dolgozta fel. Urbancsok egy kimerítő makói holokausztkönyv megírása mellett egy Makói Zsidó Honlapot is felépített (www.mzsh.hu). Demnig magyarországi útjának (amely augusztusban a Dunántúlon folytatódik) szakmai (történészi, levéltári, hitközségi) hátteréről részletes információk találhatók a www.macskako.net oldalon.

Minden helyszín tartogatott valamiféle meglepetést. Nagykőrösön például felbukkant Manci néni, aki az elhurcolt Révész lányok jó ismerője, barátnője volt. ' maga is megjárta a kecskeméti gyűjtőlágert, ám árja férjének köszönhetően a deportálástól megmenekült. Szolnokon egy kilencven körüli úr nézte végig, amint a Szapáry utca 9-es számú háza előtt Demnig Szabó Barnára emlékeztető követ helyezett a járdába. Mint megtudtuk, az öregúr édesapja és Szabó jó barátságban voltak, utóbbi a szolnoki kávéházi élet és a szolnoki sajtó legjelentősebb és legszínesebb figurája volt. Szegeden pedig még a szervezők is meglepődtek, amikor az egyik kő lerakásánál (Müller László, Püspök u. 11/A) egy idős néni egy kavics rátételével "továbbgondolta" a műalkotást. Kiderült, hogy a hölgy a meggyilkolt Müller egyik lánya, s ajándékként éli meg, hogy apjára mostantól egy sírkő mellett is emlékezhet. A legátfogóbb előkészítéssel a makói szervezők várták Demniget. Az akcióval egy időben kiállítást nyitottak a makói zsinagógában arról a hét emberről, akiknek a nevét már nemcsak a zsinagóga udvarán elhelyezett emléktábla őrzi, hanem egy-egy botlatókő is.

A kövek elhelyezését az önkormányzatok illetékes építési szakhatósága engedélyezi, maga az engedélyezés többnyire problémamentes volt. Ám a jövőbeli civil és hitközségi kezdeményezéseket (előbbire talán Soltvadkerten, utóbbira Nagykőrösön lesz a közeljövőben példa) sejtető jelenbéli lelkesedést, mint Böröcz László a 2B Galéria vezetője, a magyarországi Stolpersteine projekt társkoordinátora elmondta, könnyen lelohaszthatja a bürokratikus eljárás. Pedig az első 50 kő leszervezése után a civileken a sor.

Demnig egyébként a hőségriadó ellenére bírta a munkát, ő előzőleg csak annyit kért, hogy egy nap 80 kőnél és tíz helyszínnél ne legyen több.

Június 18-20., Gunter Demnig útja a Bipolar német-magyar együttműködési program részeként valósult meg

Molnár Szabolcs