Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



Egy üres szoba New Yorkban bűn
Beszélgetés Müller Miklós műgyűjtővel


Fotó: Göbölyös Luca

Biológusprofesszor, parazitológus. A Budapesti Orvosi Egyetemen végzett. 1965-től a New York-i Rockefeller Egyetem professzora. A Magyar Parazitológus Társaság tiszteleti tagja. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Ifjúkora óta gyűjt magyar képzőművészeti alkotásokat.

A manhattani úgynevezett Múzeum sétány közelében lévő lakásod szinte ki van tapétázva képekkel, az asztalokon kisplasztikák sorakoznak, az előszobában a nagyméretű grafikai tárló zsúfolásig tele rajzokkal Honnan jön az indíttatás, mikor és hogyan kezdted a műgyűjtést?
- Bizonyára otthonról is jön a művészetszeretet, hiszen a szobában, ahol felnőttem, egy Rudnay-kép volt a falon. Édesanyám jól tudott rajzolni, járt a Képzőművészeti Akadémiára, és Nagybányán is eltöltött egy nyarat. Engem gyerekként a tudomány érdekelt, a biológia, a csillagászat, a kémia. A művészettel való kapcsolatom később kezdődött. Amikor egyetem után tanítottam az orvosi egyetemen, beleszerettem egy tanítványomba, Mezei Noémibe, aki Mezei Árpád művészetfilozófusnak, az Európai Iskola egyik alapítójának a lánya. Hamarosan összeházasodtunk. A szülők lakása a magyar művészeti progresszió kegyhelye volt akkor, amikor hivatalosan nem létezett modern magyar művészet. Árpád adott nekünk néhány dolgot, amelyeket kitettünk a lakásunkban, s amikor kimentünk Amerikába, azokat is vittük magunkkal. Bálint- és Korniss-képekkel utaztunk. Amikor elváltam, a nálam maradt képeket egy fiókba süllyesztettem, megtagadtam őket. Újra megházasodtam, amerikai nőt vettem el. Feleségem, Dr. Jan S. Keithly megtalálta és elő akarta venni ezeket. Elővettük, s evvel átszakadt a gát. A hetvenes évek végén elutaztunk Pestre, Szentendrére, ahol a Műhely Galériában láttam Lukoviczky Endre munkáit. Elcsodálkoztam, hogy absztrakt műveket már ki lehet állítani Magyarországon. Később megkértem a galériavezetőt, Erdész Lászlót, hogy vigyen el a művészekhez. Az első magyar művészpár, akivel megismerkedtem, Lukoviczky Endre és Bálint Ildikó volt. Később elvitt Deim Pálhoz is. Rálátásom nyílt arra, hogy mi zajlik a nyolcvanas években Magyarországon. Felújítottam a kapcsolatomat Korniss Dezsővel. Az első mű, amit magunkkal hoztunk, Korniss Madaras képe, ezt már a hatvanas évek elején is szerettük volna megvenni. Négyezer forintba került, annyi pénzünk akkor nem volt. Újbóli találkozásunkkor Korniss megfestette nekem az első másolatot, amit 1964-ben MNG-engedéllyel hoztunk ki. Ez a dedikált kép ma is velem van.
- Hogyan jött össze a gyűjteményed, miként gyarapodott, s milyen egységekbő! áll?
- Az első Mezei-féle képeket követően egy-két darabot még vettem a hatvanas években a bizományi áruházban, például Kádárt. Amikor letelepedtünk New Yorkban, Jaki, Jakovits József már itt élt. Jó barátok lettünk, sokat jártunk össze. Ő időnként adott nekem egy-egy saját, illetve a tulajdonában levő művet. Kelemen Emil festő hozzá került hagyatékából kaptam korai Hincz-nyomatokat, egy Gadányit. Volt nála egy Bohacsek is, aztán nagyon szép Bálintok, feleségének, Vajda Júliának a képei. Volt, amit megvásároltam, volt, amit ajándékba adott. A következő lépést a magyarországi látogatássorozat jelentette. Felkerestem az akkori kortárs művészet középgenerációjának tagjait - én is a középgenerációhoz tartoztam akkor. A már említetteken kívül - Hegyi Lóránd révén, akivel Kornissnál ismerkedtem meg - meglátogattam Bak Imrét, Nádler Istvánt, Hencze Tamást, Kelemen Károlyt, Birkás Ákost, Jovánovics Györgyöt és másokat. Pécsett Várkonyi György segítségével eljutottunk Pinczehelyihez, Keserühöz, Lantoshoz. Gyarmathy mindig nagyon érdekelt, ezért őt én magam hívtam fel, s tőle is szereztem műveket. A gyűjtemény magja ekkor alakult ki. Eljutottam El Kazovszkijhoz, aki közeli barátom lett. Egyik alkalommal Mezei Gábor adott nekem egy Gross Bettelheim Jolán-grafikát avval a megjegyzéssel, hogy a művész Amerikában élt, s még jó név lesz belőle. Megtetszett az amerikai precizionizmus stílusában dolgozó alkotó munkája, egy félabsztrakt hídkép. Azóta 35 lapból álló Gross Bettelheim-anyagot gyűjtöttem össze. Elmentem Clevelandbe, ahol élt és dolgozott, s két napot töltöttem azzal, hogy végigfotóztam a hidakat. A harmadik egység a Makarius Sameerral létesített kapcsolat révén jött létre. Amikor New Yorkba látogatott, megtudta, hogy Mezei Árpád Amerikában él, újra találkoztak, én pedig megkértem Árpádot, hozzon össze bennünket. Tudtam, hogy ő egyike volt az európai iskolás fiataloknak, s hogy Argentínában él. Vele nagyon összebarátkoztunk. Átvettem egy-két művet a saját anyagából. Közben kiderült, hogy komoly európai iskolás gyűjteménye is van, amelyet 1946-ban vitt magával, amikor elment Magyarországról. Ezeket a munkákat 1946-ban Zürichben egy olyan tárlaton állította ki, amelyet Max Bill segített létrehozni. Aztán kétszer is bemutatta Argentínában, amikor az Európai Iskola nevét otthon ki sem lehetett ejteni. Az anyag annak a kiállításnak a része, amelyet Kállai Ernő 1946-ban rendezett Az elvont művészet első magyar csoportkiállítása címen. Makarius éppen azon volt, hogy eladogat belőle bizonyos darabokat, én viszont úgy véltem, ez egy történeti egység, amelyet egyben kell tartani, ezért komoly anyagi áldozatok árán megvásároltam. December 7-ig lehet megtekinteni Budapesten a 2B galériában. Jó szemmel válogatott: erős grafikai kollekció szépen kiegészíti az európai iskolás gyűjteményemet. Sameer Buenos Airesban más magyar műveket is szerzett, többek között egy korai Moholy-Nagy-nyomatot, amelyből tudomásom szerint mindössze két példány van a világon, az egyik Berlinben, a másik nálam. Nagyon szeretem, s a magyar kollégák is értékelték. Még a Szépművészeti Múzeumban is kiállították mint a hónap műtárgyát, Szabó Júlia elemzést írt róla az Új Művészet folyóiratba. Volt ebben a gyűjteményben egy korai Derkovits-vízfestmény. Erről, a Jakitól átvett képek közül egy Bohacsek-pasztellról és egy, a Korniss-hagyatékból megvásárolt korai olajképról úgy éreztem, valamelyik hazai közgyűjteményben lenne a helye. Ezért ezeket elcseréltem a Nemzeti Galériával. Bene Géza-műveket kaptam értük - én őt nagyon kedvelem -, valamint Derkovits-fametszeteket és Uitz-rézkarcokat, amelyekból több példány is létezik.
A további hazai látogatások során újabb alkotásokat vettem élő művészektól, és jöttek ide is látogatók, akik hoztak magukkal munkákat. A képeket többnyire vásároltam, a grafikákat ajándékba kaptam. New Yorkban eljártam kis árverési csarnokokba, ahol időnként előkerültek érdekes dolgok, például egy kis Mednyánszky-olajkép, Aba Nováktól egy falusi életkép. Egy bútorárverési csarnokban megpillantottam egy lovas jelenetet, gondoltam, na, ez egy Kernstok. Három Kernstok-mű, egy pasztell és két vízfestmény szerepelt az aukción. A kikiáltó úgy jelentette be a lovas munkát, hogy vadnyugati jelenet ismeretlen festőtől, ami az itteni árveréseken felbukkanó magyar képek ismertsége szempontjából sajnos eléggé jellemző.
-Kikkel voltál még kapcsolatban New Yorkban a gyűjtők, a művészek, a színtér más szereplői köztül?
- Kezdetben meglehetősen elszigetelten éltem. Eljártam Kövesdi Pál galériájába, aki sokat tett a modern magyar művészet itteni propagálásáért. Baránszky László költő révén ismertem meg Mengyán Andrást, és talán a legfontosabb kapcsolat, amelyet neki köszönhetek, Böröcz Andráshoz fűz, akivel barátok lettünk. Szarvasi Mihállyal, aki műgyűjtő és műlkereskedő, rendszeresen megbeszéljük új szerzeményeinket. Párizsban járva felkerestem a Magyar Műhely tagjait, írókat, művészeket. Eljutottam Kádár Józsefhez, aki lelkesen szervezi az ottani magyar expatrióta művészeket, és elmentem Molnár Verához, akinek a munkáit kivételesen fontosnak tartom. Az utóbbi időben Szöllősi-Nagy Andrással - aki Franciaországban élő magyar művészek anyagából jelentős gyűjteményt alakított ki " komoly szakmai együttműködésbe kezdtünk: olyan műveket adtam át neki, amelyek az ő kollekcióját erősítik, én meg olyasmit kaptam tőle, ami nekem volt fontos.
- Hogyan alakult a gyűjtőtevékenységed a rendszerváltás után?
- Az utóbbi tíz évben két jelentős változás történt. Egyrészt igen jól haladt a tudományos munkám, így kevesebb időm és energiám maradt a művészetekre. Másrészt Magyarországon a politikai fordulat óta a műkereskedelem egészen más anyagi és strukturális szinten működik, mint amelyben én még érintett voltam.
Ma már jószerével be se mehetek néhány művész galériájába, akiktól régről van művem. Tudomásul vettem, hogy a gyűjteményem lényegében lezárult. Most abban a fázisban vagyok, amikor át kell gondolnom a meglevő anyagomat, illetve újra át kell rendeznem, s nem a további bővítésre kell törekednem.
- Sokat beszéltünk grafikáról, s köztudott, hogy gazdag grafikai kollekciód van, ami gyűjtőkörökben nemigen általános, különösen nem a mai műkereskedelemben.
- Számomra nagyon fontos az érzéki, fizikai találkozás a művel. A grafikákat passepartout-zni kell, amit én magam csinálok, időnként újra lehet keretezni, amit szintén magam csinálok s így mindig új kiállítást rendezhetek magamnak.
- Milyen nagyságrendről beszélünk?
- Körülbelül 300 műről van szó. A grafikával vissza tudtam nyúlni korábbi korszakokra, a tízes, húszas, harmincas évekre is. Van két Mattis Teutsch-vízfestményem, említettem már az Uitz-metszeteket. A Moholy-Nagy-lap mellett van Molnár Farkas-nyomatom is. A grafikai anyag jó áttekintést ad a modern magyar művészetről az 1910-es évektől egészen napjainkig. A festmények, a Mednyánszkyt és az Aba Novákot kivéve, inkább az Európai Iskolához és a kortárs, élő művészethez kapcsolódnak. De szeretném leszögezni, hogy nem múzeumot gyűjtök. A kezdő gyűjtő szeretne neveket kipipálni a listán, később kiderül a teljességre törekvés képtelensége.
-Adódik a kérdés: mi a te műgyűjtői ars pceticád?
- Az élő művészet vonatkozásában nagyon fontos számomra, hogy minden mű közvetlenül a művésztől került hozzám, barátság vagy személyes jó viszony révén. Fontos, hogy kapcsolatban legyek a művel és itt legyen, nem pedig az, hogy mit lehet majd érte valamikor kapni. A műtárgy személyes kapcsolat, de minden műtárgy egyben felelősség is, és minden gyűjtemény is az. Tulajdonképpen minden műgyűjtő, aki átvesz műveket, amelyek nem kerülnek azonnal múzeumba, értékmegőrző feladatot vállal.
- Tőbbször is laktam nálad amerikai tartózkodásaim során, ám nemcsak én, de a művészettörténész szakma színejava megfordult Itt Ezzel lehetővé tetted sokak számára ennek a fontos, de távoli és ezért nehezen elérhető művészetí színtérnek a megismerését. A teljes felsorolás igénye nélkül lakott nálad Bajkay Éva, Bakos Katalin Beke László György Péter, Jurecskó László, Kishonthy Zsolt, Kovalovszky Márta, Kovács Péter, Majoros Valéria, Nagy Ildikó, Pataki Cábor, Sárosdy Judit, Szabadi Judit, Szabó Júlia, Turai Hedvig és mások - Hogyan alakult ki ez a rendhagyó szokásod?
- Mint kutatónak a velük való kapcsolat egyfajta kapu számomra egy másik világba, amelyre szükségem van. Szeretem a velük folytatott beszélgetéseket, melyek révén a hazai történésekról, művészetról is tájékozódom. Azt ma már nem is tudom, hogyan kezdődött. Ugyanakkor azt vallom, egy üres lakószoba New Yorkban bűn. Most már inkább a régi barátok látogatását fogadom, semmint hogy új ismeretségeket kötnék.
- Milyen sorsot szánsz a gyűjteménynek?
- Ez minden gyűjtőnek a legsúlyosabb gondja. Itt a legnagyobb baj, hogy nincs olyan amerikai múzeum, amely foglalkozna magyar anyaggal, és nincs olyan Amerikában bejegyzett alapítvány sem, amelynek adományokat lehetne juttatni magyar közgyűjtemények részére. Jeruzsálembe már elkerült tőlem egy Jakovits-mű és egy Bálint-nyomat. A Museum of Modern Art könyvtárába eredeti Ma-példányokat adományoztam, és Hevesy Iván Futurista - expresszionista - kubista festészet című kötetét. Szeretném, ha több mű jutna tőlem közgyűjteményekbe. Néhány munkát el fogok adni. A legfontosabb alkotások valószínűleg Noémival közös gyerekeimhez kerülnek. Ők a Mezei-gyűjteményben nőttek fel, szeretik a művészetet. A Makarius-féle Európai Iskola-anyagot szeretném egyben tartani, illetve akkor válnék meg tőle, ha így együtt őriznék tovább.

András Edit
2002. szeptember