Sajtó ...... Press
Only Hungarian language

Kovalovszky Márta
"Rózsás labyrinth"

Emlékezés Szenes Zsuzsára



Rettenetesen nehéz - ahogy ő mondaná, ,.kicsit őrület" - legalább sápadt körvonalakkal, valamennyire is sejtetni, bizonytalan szavakkal legalább körülírni Szenes Zsuzsa lényét és művészetét. Hajszálgyökereik hálója megszámlálhatatlanul sűrű, kibogozhatatlanul összefonódott; elképesztően sokféle és a megszokottnál százszorta bonyolultabb jelenségek szelíden elsimuló, megrendítő és titokzatosan mosolygó együttesének rejtélye csaknem felfoghatatlan. Sok zuga talán mindig ismeretlen is marad; színtere, közege és kerete azonban nagyon is konkrét,
a sokak által ismert és csodált, szeretett ház, a Virágárok 6/b.


Fotó: Rosta József

Az épület - egykor Jászi Oszkár otthona - a modern magyar művészet (nemcsak képzőművészet) mitikus helyszíne volt a 20. század második felében, elsősorban a 60-70-es években, de jelentőségét még Erdély Miklós halála után (1986) is megőrizte. Az 1956-os forradalom utáni évek Budapestjén a hivatalos szellemi élet felszíne alatt élő "másik" kultúra otthonra lelt másutt is: .,Zene bácsi" lakásán, Petri-Galla kis kiállításain az első mikrobarázdás lemezeket lehetett hallgatni és az egykori Európai Iskola mestereivel, szürrealisztikus vagy elvont festményekkel találkozhatott az érdeklődő; Korniss Dezső talpalatnyi műtermében a majdani neoavantgárd fiataljai találták meg szellemi hajlékukat.
A Virágárok azonban különbözött tőlük, elsősorban nyitottságával. Nem sugárzott belőle a titkos összejövetelek katakomba-hangulata; ..vendégköre", baráti köre - Erdély Miklós és Szenes Zsuzsa ,.rokonai, barátai és üzletfelei" - hihetetlenül sokféle mentalitást, kultúrát, szellemiséget, temperamentumot, gondolkodásmódot, érdeklődést, foglalkozást foglalt magába a festegető buszsofőrtől az íróig, az építésztől a főfoglalkozású albérlőig, a látszólag jelentéktelen futó ismerőstől az amerikai történészprofesszorig. Fiatalok, középkorúak, idősek, gyerekek és osztálytársaik, aggastyánok, odavetődött világutazók, a napi postát beadó kézbesítő, a Párizsba emigrált zeneszerző: az emberiség kávézott, beszétgetett jött-ment ebben a házban, itt mindenki ..valaki" volt, "fantasztikusan érdekes" személyiség, mindenki magával hurcolta és a többiekre árasztotta múltját, történetét, kapcsolatait és ezek a különféle múltak, történetek, kapcsolatok indaszerűen kapaszkodtak egymásba, bizonyítva, hogy minden összefügg. Különböző kultúrák keveredtek és simultak egymásba meglepő természetességgel és lazasággal, a városi polgárság élet- és emlékanyaga az ősi héber szokások nagyvonalúan követett etikettjével, a hétköznapok közönséges matériája a verandán álldogáló festett parasztbútor világával. A házigazdát ismerő látogatónak az albérlőként ott lakó cigányköltő nyitott ajtót; az ember délben találkozhatott a pizsamás Oblomovként kávézgató színházi rendezővel, hallhatta a díványon fekvő festő egyszerre kedélyes és ijesztő sóhajtozását, így hát rögtön tudhatta, hogy itt a dolgok végső középpontja a MŰVÉSZET. Erdély tevékenysége a művészet sok ágát felölelte irodalom, művészetelmélet, koncept, film, festészet, építészet - de túl is nyúlt a művészet határain: legfontosabb szerepe az volt, hogy a dolgokat kegyetlenül szétboncolta, provokatív kérdéseket fogalmazott meg, a válaszokat meghallgatta, de nem fogadta el, újra kérdezett, bujtogatva, elégedetlenül, megzavarva, kizökkentve a ..normális" gondolatmenetet, épp ezzel kényszerítve ki a dolgok vizsgálatának meglepő, közhelyektől mentes, könyörtelenül éles és tiszta módját. Ezt a különös atmoszférát át meg átjárta a történelem, nem is a múlt, hanem a jelen történelme és különösen kultúrpolitikája, annál is inkább, mert maga Erdély és a Virágárokban kialakult szellemi kör gondolkodás- és látásmódja annyira különbözött a megszokott, a hivatalos gondolkodástól és kifejezésmódtól, hogy kényszerűen megütközött vele, Ezeket az ütközéseket a Virágárokban kaján mosoly és történelmi súlyú ború kísérte egyszerre, a levegőben füstként ott úszott mindkettő emléke.


Fotó: Rosta József

Ma egyre világosabban látjuk - és egyszer majd meg is kell írni részletesen - hogy a Virágárok hosszú időn át a magyar szellemi-művészeti élet mitikus helyszíne volt, fontos alakok, áramlatok, művek, teljesítmények szellemi hajléka. Ennek a hajléknak Erdéllyel együtt középpontja, háttérből sugárzó főszereplője, alakítója és műveiben megfogalmazója volt Szenes Zsuzsa. Már a Virágárok neve is olyan, mintha ő találta volna ki: ez az összetett szó messze többé vált közönséges postacímnél, az összetétel tagjai - akár maga a ház - egyesítették a békés derűt és a nyugtalanító mélységet.
Az utolsó évtizedben készült papírmontázsait kivéve művei alapszövetét is ez a kétféle elem határozta meg. Mert az tagadhatatlan, hogy a Virágárok nemcsak a hozzájuk kapcsolódó "többieknek", de neki is szellemi otthont jelentett. A nyitottság, a légben úszó finom és súlyos feszültségek, a filozófiai mélységek felé futó kérdések provokatív szellemessége, a levegőt láthatatlan pókhálóként beszövő baráti-szellemi kapcsolatok mind-mind ott bujkálnak Szenes Zsuzsa rajzainak, gyapjútűzéseinek, installációinak mélyén. Művészi pályája csaknem félszázadon ívelt át, történelmi évtizedeken, históriai fordulópontokon, és nem maradt érintetlen tőlük; de vékony, egyenletes tusvonalai, gyapjúszőnyegeinek rajzolatai, tárgyainak szelíd filozófiája túl mutat az aktuális helyzeten, a jelenidőn: a külső burok a felszín mögött megnyíló mélységbe, a létezés virágoktól eltakart árkába, az emberi sors rózsás labirintusába vezet.
Nehéz években, 1950-1955 között végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Sokszor emlékezett meg szeretettel két legfontosabb tanáráról, Molnár Béláról és Jets Györgyről és arról a főiskolai baráti közegről, amely nemcsak saját munkásságának folyamán, de a hatvanas évek végén kibontakozó magyar textil-mozgalom történetében is meghatározó jelentőségűnek bizonyult. HübnerArankával és Szabó Mariannal mutatkozott be először, 1959-ben, afféle osztálytárs-kiállításon, velűk egy időben járt a főiskolára Szilvitzky Margit, Attalai Gábor, Buzás Árpád, Szuppán Irén, a hazai textil aranykorának későbbi nagy nemzedéke.


Fotó: Rosta József

Tevékenységének első évtizedét a rajzok határozták meg. Kicsiny méretű lapjai furcsán hasonlítanak a valóságra. Ahogyan Rozgonyi Iván írta: "A látvány elől a látványhoz menekülni - vándorút." Szenes a félmúlt és a jelen, a gyermek- és ifjúkori látványai, emlékképei között kalandozik, meleg otthonosságba és szemérmes iróniába csomagolja azokat. Tolla alól aprócska jelenetek kanyarodnak a szemünk elé, felvonulnak előttünk a merev hajas babákra emlékeztető gyermekek, a családi fényképek mozdulataiba dermedt felnőttek, barátok, rokonok, az undok trafikosnő, a szemüveges hentes, a bambán ácsorgó fényképész, egy süllyedőben lévő létforma szereplői; velük tart életük ezernyi apró rekvizituma, a kényelmetlen bútoroktól a poros szobanövényekig és a csöppnyi bögrékig. A kispolgári otthonok ismerős hordaléka tölt be minden teret, e zsúfolt tenyészetből bukkannak elő lakói, sápadtan, véznán vagy terebélyesen, gyáva egérpillantással vagy merev békaszemmel, becsületben megkopaszodva vagy kábító hajtoronnyal fejükön. Hosszú időn keresztül ennek a leltározó munkának szentelte figyelmét, az aprócska jelenetek beállítása közhelyszerű, akár az amatőr pillanatfelvételeké, de éppen ezzel a nyíltan vállalt közhelyszerűséggel tudja olyan pontosan átvilágítani a kispolgári poklocska természetét. Kezdettől fogva szívesen időzött a részleteknél, a kézimunkázó háziasszony szorgalmával rajzolta meg a csíkos, pettyes, virágmintás részleteket, az alakok, tárgyak karakterét adó "jelentéktelen" töredékeket. A hatvanas évek közepén éppen e részletező "leírás" intenzitása oldotta el grafikáit az egyes jelenetek szigeteitől, s vitte tovább a nyitottabb kompozíciók valóságálom-fantázia-keveréke felé. Ez a váltás lényegében már 1963-64-ben megtörtént, ettől kezdve a lapokat tágasság és nagyvonalúság tölti be, egy végtelen elbeszélés tanúi vagyunk, amelyben egyik tárgy szüli a másikat, motívum a motívumot. A jelenetek most lazán kapcsolódnak egymáshoz, különböző időkben és terekben játszódnak. Mindegyik rajzon van egy kezdőpont, amelyből a mozgás szétárad, majd az álom és az emlékezet bonyolult kalandjai után visszatér önmagához. A fekete tusvonal egyenletesen, türelmesen, rezdületlenül és szabatosan fut, kanyarog, olykor vastagabb, színes filctoll nyoma váltja fel. A látvány, amely a korai rajzokon annyira fontosnak bizonyult, messze már, csak emléke, a képzeletet beindázó lenyomata van jelen, részletei most a félálmok szorongató hangulatában találkoznak össze. A hétköznapi pillanatfelvételek elbűvölő csendéletei mögött, a hősök árnyékos szemén érezhető a háttérben úszó, füstként lebegő idegenszerű és ismerős, torokszorító sejtés. Az újabb, nagyobb méretű rajzon a tárgyak kavargásából figyelő tekintetek kísérnek bennünket, nemcsak az alakok, az ember- és állatalakú edények pillantanak ránk, hanem a szőnyeg mintái, a torták díszei, a folyondárszerű ornamentika kanyarulatai is. Az árnyéktalanul tiszta rajz és az árnyékok közötti megnevezhetetlen feszültségben a felszín mögött meglapuló sokértelműség, a váratlanul felbukkanó, mindig a közelünkben ólálkodó, hatalmas erők húzódnak meg. Miközben a szecesszió nagy grafikus-hagyományát és az újságrajzok esetlen régiességét idézi fel, segítségükkel igyekszik saját hatalmába keríteni a fenyegető hatalmakat.


Fotó: Rosta József

A rajzok szépséges és szorongató univerzumát derűsen egyensúlyozták a textilek. A főiskolás évek után készült, gyengéden elfogódott vászonfüggönyöket csakhamar követték jellegzetes gyapjútűzései és textilmontázsai, velük, általuk két olyan területe a textilnek, amelyet rajta kívül senki sem művelt, de amely a hatvanas évek közepétől készülődő textil-mozgalomnak szellemi inspirációt adhatott. A gyapjútűzés sajátos technikáját ő maga így fogalmazta meg: "Előfonatból, vagyis meg nem font gyapjúból mintegy hurkákat húzok ki és vászonalapra helyezem őket... Ez tulajdonképpen domborműszerű munka." Hozzá kell tennünk: grafikai jellegű is, hiszen a gyapjúkötegeket Szenes Zsuzsa úgy vezetgette a vásznon, mint tollát a papíron, és a levarró fonal sűrűsége-ritmusa, valamint színe gyengéden változtatta modellálta a textil-rajzot. Technikai leleménye nemcsak önnön munkásságában jelentett sokat: jó tíz éven át készült gyapjútűzései csaknem észrevétlenül adtak a szűk szakmai szempontokon túli szellemi bátorítást kollégáinak, az egyéni műhelyek mélyén, még alig láthatóan mocorgá, nemsokára színrelépő textiles-mozgalomnak.


Fotó: Rosta József

Ez a mozgalom - az Iparterv-csoport, a Balázs Béla Stúdió vagy az Új Zenei Stúdió törekvéseivel párhuzamosan - része volt annak a "függetlenségi harcnak" , amely a magyar művészet szabadságáért és korszerűségéért folyt. A textilesek számára ez a küzdelem nem lehetett könnyű, hiszen Ferenczy Noémi klasszikus tisztaságú gobelinjein kívül más tradícióhoz nem fordulhattak megerősítésért. Így hát csaknem a semmiből kellett előlépniük, hogy az 1968-as Textil-falikép kiállításon elbűvölő fegyverzetben, technikák, anyagok, stílusok lenyűgöző kavalkádjában találhassanak önmagukra és arra az útra, amely azután a hetvenes évek első felének nagy textiles korszakához vezetett. Voltak, akik a textilanyag természetét, ismeretlen tulajdonságait, vizsgálták (Attalai Gábor, Tóth Sándor) akadtak, akik a textil térbeli, plasztikai lehetőségeit keresték (Balázs Irén, Szilvitzky Margit), vagy az anyag ritmusának véletlen és törvényszerű szabályait követték (Hübner Aranka), megint mások a klasszikus technikák számára kerestek új alkalmazási területeket (Solti Gizi). Szenes Zsuzsa gyapjútűzései ennek az aranykornak szelíden klasszikus remekei; mélységesen jellemző, hogy mire a mozgalom beérett, ő már nem volt ott, másfelé kalandozott csendesen.



Fotó: Rosta József

Az 1970-es évek közepére véget érni látszott a nagy, kiegyensúlyozott "mozgalmi" időszak, néhány út folytathatatlannak tűnt, mások további távlatokat ígértek. A megváltozott helyzetben a művészek egyrésze új területeket keresett a műfajhatárok lebontása, a "képzőművészet" és az "iparművészet" zárt falalnak terombolása érdekében. Új, analitikus korszak kezdődött a hazai textil történetében és az első nagy nemzedék mögött, mellett ott állt már az újabb, fiatalabb generáció (Gecser Lujza, Gulyás Kati, Kelecsényi Csilla, Lovas Ilona és mások). Az új kutatások egyrésze arra a kérdésre kereste a választ, hol a textil helye, mi a szerepe az aranykor elmúltával, elszakadva a falaktól, belépve a térbe, megszabadulva a díszítő-funkciótól. Szenes Zsuzsa a kérdésre úgy válaszolt, hogy a textil (azaz a művészet) hatalmát kiterjesztette a valóságra. 1975 körül ez a szándék sugárzott műveiből félreérthetetlenül. Először akkor tette meg ezt, amikor gyapjútűzéseinek technikájával kihímezett egy gázálarcot, s ezzel megszüntetve a tárgy eredeti jelentését, bizonyos értelemben megszüntette a tárgyat magát is. Idáig jutva, érthető, ha számára a textilkép fokozatosan elveszítette eredeti érvényéi és aktualitását, de felfedte a "felesleges", a csak szép tárgy csapdáit is. Végrehajtotta a maga csendes forradalmát, amely a ..szép tárgyaktól a köznapi élel kevéssé esztétikus, kevéssé "költői" objektumaihoz fordította figyelmét, a levélborítékhoz, a zsilettpengéhez, a gázálarchoz, a katonai őrbódéhoz, a téglához. Az, hogy a hetvenes évek közepének "tárgyundorára" éppen tárgyakkal válaszolt, a hatvanas évekbeli rajzainak természetes öröksége volt; a részletek, a tárgyak természete, személyessége, titkos belső élete a grafikák világában gyökerezett. Amikor kihímezte a gázálarcot és az őrbódét, amikor csíkos huzattal vonta be a bútorokat, a televíziót, a puskát és a bőröndöt, amikor zsákvászonnal borította le egy cella terét, vagy fehér leplekkel burkolta be az Iparművészeti Múzeum enteriőrjét, akkor a tárgyakat, tárgyegyütteseket kiszakította megszokott környezetükből, asszociációs kapcsolataik rendszeréből, hogy váratlan szituációba helyezve őket, megmutathassa igazi arcukat, felszabadíthassa közhelyek közé szorított energiáikat. A tárgyak nyelvét, jelentéskörét, manipulálhatóságát vizsgálva új tárgyakat teremtett, korábban ismeretlen tárgykapcsolatokat fedezett fel és éppen ő, aki Erdélyi Miklós jelenlétében olykor tréfásan panaszkodott, hogy "egyetlen koncept se jut eszébe", a legalkalmasabb pillanatban vezette be a konceptuálls művészet gondolkodásmódját, látásmódját a magyar textil műfajba, hangtalanul és látványos gesztusok nélkül, egyedül magukkal a művekkel bátorítva kollégáit a független és szokatlan nézőpontokat érvényesítő művészi magatartásra. Példája, hatása tovább gyűrűzött a fiatalok között, s éppen e ponton köszönhet neki legtöbbet a modern magyar textil.



Fotó: Rosta József

Az írás (ideértve az irodalmat is) kivételesen fontos volt számára. Kislány korában "regényt" írt, aztán 20-30 oldalas leveleket, feljegyzéseket, rengeteg levelezőlapot, számtalan kis üzenetet, gyöngybetűs cédulákat. A szóbeli, vagy még pontosabb, ha azt mondjuk, a grafikai klfejezésmód lételeme, létezési módja volt. Legvilágosabb példái ennek azok az alaprajzok, melyeken élete meghatározó helyszíneit, a kiégett gyermekkori Fény utcai lakást és Virágárok-beli otthont idézte fel. Az egyes helyiségek pontos rajzát rövid szubjektív kommentárok kísérik. Rajz és írás egyenrangú, mindkettő a vizuális kifejezés eszköze, mint ahogyan gyapjútűzéseit is tekinthetjük textilanyaggal készült grafikának. A folyamatos szöveg, amely a korábbi rajzokon, aztán az un. empátiás alaprajzok esetében is mint a kompozíció nélkülözhetetlen része jelent meg, az emlékező szubjektív, személyiségtől, érzelmektől átitatott, rebbenékeny "magyarázataként" kísérte a tusvonalak képi ábráit. És éppen e kettősség, a szabatosan tiszta, bár meg-megrezdülő vonalaknak meg a köznapian egyszerű, olykor ügyefogyott verbális közlésnek a kettősége adja e művek különös hangzását. A Kryptográfia sorozatban az írás főszereplővé lépett elő: a folyamatos kézírás-sorok (a művész naplószerű följegyzései, vagy mások által megfogalmazott, de őt is foglalkoztató szövegek, idézetek) egyidejűleg olvashatóak is, titokzatosan töredékesek is, apró radírnyomok törlése (akár a lehullott könnycseppek) nehezíti olvasásukat. A betűhiányok könnyen kiegészíthetők, mégis, minduntalan kizökkentik, gondolkodásra, a megoldás keresésére kényszerítik (átvitt értelemben is) az olvasót. És így az írás kifejező (grafikailag és jelentésében is kifejező) volta, expresszív ereje az íráskép mögül, félárnyékból, mélyebb és titkosabb rétegekből tör elő, és mindvégig megőrzi a szavai mögötti jelentéstartományokat. A Határ- vagy a Betű-sorozat lapjai már szavak nélkül, legfeljebb egy-egy betűképet megőrizve ugyanerre az álom és képzelet között húzódó senkiföldjére vezettek, ugyanazt az utánozhatatlanul személyes, szívközeli és törékeny világot járják be óvatos moccanásokkal, mint a pálya valamennyi korábbi alkotása.



Fotó: Rosta József

Ma, nagyobb távlatból úgy gondolom, nem véletlenül és nem is csak a gyapjúból felszálló por okozta allergiája miatt hagyta el a textilkompozíciók világát; átlépése egy másik területre, a papírmatéria tartományába törvényszerű és logikus gesztus volt abban a pillanatban, amikor az aranykor elmúltával a magyar textil analitikus korszaka is semmivé kezdett válni. Az 1970-es évek végi velemi akcióin meg a Határ-sorozat grafikai lapjain oly fontos szerepet játszó pirosfehér-sávos sorompót szimbólumnak tekinthetjük, mint ő maga is tette: a területek, műfajok, stílusok zárt, szigorú határainak bátor átlépésekor kíváncsiság és fegyelem vezette, így jutott a tárgyak, a fotó és végül a "papír-ikonok" tartományába. Kicsiny méretű ikonjain a képsorok, jelenetsorok egyenletes rendjét a papírszeletkék szeretetteljes lüktetése kíséri, a kompozíció fegyelmét a részletek mintája, a papírok márványos csillogása enyhíti. A folyamatos és szelíd váltakozás meg-megdöccen; mintha távolból előhívódna egy-egy ismerős ábra, kép, latin és héber betű, szívecske, elefánt, Mária a gyermek Jézussal stb. Egy pasziánsz nézői lehetünk: a kéz, amely "sort sor alá tapogatva" kirakosgatja színes lapjait, egyszerre szenvedélyes és türelmes.
A türelem a szenvedélye.



Fotó: Rosta József

Régi időkbe visszagondolni szép. Ami régen történt, mintha szebb lenne. - olvashatjuk egyik rajzán. Vele kapcsolatban nehéz igazat adni ennek az állításnak. A világ persze ma nem ugyanaz, mint félszázada volt, az évtizedek, a helyzetek, a műfajok, az anyagok sokat változtak kívül és belül, de változásaik és sziporkázó sokféleségük mögött mindvégig a rendkívüli személyesség és hűség maradt Szenes Zsuzsa művészetének legvégső mozgatója, teremtőelve és ereje.

2002. március