Waldsee-1944. Schöne Grüsse aus Auschwitz
Collegium Hungaricum, Berlin
2005. május

A "Waldsee 1944. Üdvözlet Auschwitzból"
kiállítás megnyitóján elhangzott köszöntőbeszéd

"Waldsee – 1944. Üdvözlet Auschwitzból". A cím csábító hangzását egyetlen egy szó zavarja meg: Auschwitz. Pontosan az a szó, amely – leszámítva az évszámot – az igazságra utal. Talán éppen a természeti idill hazugsága, a színlelt emberi összetartozás és a tényleges gyilkos gépezet között meghúzódó perverz kontraszt az, ami megragadta azon híres és tapasztalt művészek érdeklődését, mint Rajk László és Maurer Dóra, és a témától – életkorukból kifolyolag – távolabb álló fiatal művészeket is közreműködésre késztetett. E kiállító művészeknek a budapesti 2B Galéria által megszabott postai levelezőlap formális fűzőjébe kellett "bepréselniük" magukat.

A másik, nem kevésbé izgalmas kérdés, aminek megválaszolása szintén a művészekre várt: mi játszódott le az emberi alakot öltött dantei ördögök, az SS-őrök elméjében, amikor bárányaikat a vágóhídra terelték és egyidejűleg szeretteiknek otthon egy sértetlen világot színleltek? Milyen ördögi mosolyt válthatott ki az SS-Kaszinóban az a cinikus ötlet, hogy a táborokba hurcoltak Waldseet adják meg feladási címként, miáltal e helység a gázkamrák paradicsomi szinonimájává vált. Vajon érzett e az őrök közül valaki is sajnálatot? Vajon mire gondoltak az áldozatok a sorok között? Es mennyi könny áztatta ezeket a sorokat?

Még a legnagyobb művésznek is komoly fejtörést okozhat saját gondolatait, érzéseit a levelezőlapok 140x99 mm-s egyenformátumába belesűríteni. Ezért is ajánlatos a művészek személyes kommentárjából által összeállított katalógust is végigolvasni. Amikor tegnap este alkalmam nyílt Berger Agnessel, a projekt vezetőjével és Böröcz Lászlóval, a kiállítás kurátorával végigjárni a kiállítást, a legkülönbfélébb érzések törtek fel bennem. Nem vagyok művészettörténész, de bizonyára Önöknek is feltünik majd a művészi kifejezésmód rendkívüli sokszinűsége, melyet ellenpontoz a magyar, izraeli, dél-afrikai, amerikai, német és más országok művészeinek humanista hitvallásának egységessége, az egy egyöntetű és messzire hallatszó felkiáltás a Shoa ellen: Legyetek emberek! Ne hagyjátok ezt még egyszer megtörténni!

Engedjék meg, hogy egy személyes élményemet is megosszam Önökkel. Az olyan hagyományos postai levelezőlapok, mint amelyek a lépcső felett lógnak, az én zsidó családomban is a sors hírnökei voltak. Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyámat a theresienstadti-i koncentrációs tábor lipcsei gyűjtőhelyére kellett kísérnem. Könnyek között búcsúztunk el, többé-kevésbé abban a hitben, hogy ez a búcsú örökre szól. De két nap múlva kaptam egy képeslapot, amiben édesanyám – számomra megdöbbentöen határozott kézírással – megnyugtatott, hogy jól van, egy hosszú vonatútról ír és nemsokára biztosan hallok felőle. Ezen ígéretet csak 1945-ben tudta teljesíteni, amikor a koncentrációs tábor túlélőjeként hazatérhetett. Képeslapja szövegét SS-katonák diktálták, még elutazásuk előtt. A transzport közben erre nem lett volna lehetőség. Ötven embert zsúfoltak be egy-egy marhakocsiba, amelyek a theresienstadti megérkezésig napokig zárva voltak.

Edesanyám testvérét a sors a Hapag óceánjáróra, a St. Louis-ra sodorta. Ez az óceánjáró 1939-ben Kubába indult, 900 német zsidóval a fedélzeten, de Kuba partjaitól visszairányították őket Európába, Hamburgba. Csak a utolsó pillanatban érkezett segítség Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium részéről, így a hamburgi biztos halál helyett nagybátyám Boulogne-sur-Merböl, a francia kikötővárosból küldhetett egy bizakodó képeslapot, hogy hamarosan minden jóra fog fordulni, megtalálja feleségét és gyermekét, az akkor négy éves Ruth-ot és az újraegyesült család, Rotschild báró segítségével Amerikába, a szabadságba utazhat. Ez volt az utolsó posta tőle, hisz Auschwitzból már nem írhatott - még egy hazugság-képeslapot sem. Megérkezése napján meggyilkolták. E személyes érintettség miatt is szivemen viselem magyar barátaink kiállításának sorsát. Szívesen vállaltam el a felkérést, és a Zsidó Kultúregyesület nevében is sok sikert kívánok a kiállításnak!

Rolf Bachmann (ford. Berger Ágnes)


Grußworte zur Eröffnung der Ausstellung
"Waldsee 1944. Schöne Grüße aus Auschwitz"

von Rolf Bachmann, Vorstandsmitglied des Jüdischen Kulturvereins

"Waldsee – 1944. Schöne Grüße aus Auschwitz." Es ist eigentlich nur ein Wort im verführerisch einladenden Titel dieser Ausstellung, das stört: Auschwitz. Und doch ist es – sieht man von der Jahreszahl ab – das einzige Wort, das die Wahrheit sagt. Es mag vielleicht gerade der perverse Kontrast zwischen erlogener Naturidylle, scheinbarer menschlicher Verbundenheit und tatsächlicher Mordmaschinerie sein, der nahmhafte und lebenserfahrene Persönlichkeiten wie Laszló Rajk und Dóra Maure ebenso angezogen hat wie auch dem Thema schon wegen ihrer Jugend fremde junge Künstler. Sie ließen sich in das formale Korsett der Postkartengröße pressen, das die Budapester Galerie 2B zur einzigen Vorgabe gemacht hatte, und beteiligten sich.

Die andere Vorgabe war aber für den Künstler die Geschichte, die faszinierende Frage: Was mag wohl in den Hirnen so Dantescher Teufel in Menschengestalt wie der SS-Wachen zu lesen gewesen sein, als sie ihre Schafe noch auf der Schlachtbank zwangen, den Lieben daheim Wohlbefinden und eine intakte Welt vorzutäuschen? Welches gröhlende Lachen mag die zynische Idee im SS-Kasino ausgelöst haben, als Absender den Namen Waldsee zu verwenden, das Naturparadies als Synonym für Gasöfen. Obwohl ein Einziger von denen je einen Hauch des Gefühls Mitleid verspürt hat? Was haben wohl die Opfer zwischen die Zeilen gedacht? Wie viele Tränen sind dazwischen geflossen?

Eine gestaltete Idee dazu in das von der Weltpostunion für Karten festgelegte Format von nur 140 mal 90 Millimeter zu pressen, dürfte auch dem größten Meister viel Grübeln abverlangt haben. Nicht in jedem Fall sind die mit den Miniaturen beabsichtigten Aussagen deshalb vom Betrachter allein aus dem Bild zu verstehen, ohne dass er vorher oder nachher einen Blick in die Texte der Künstler dazu im ausliegenden Katalog wirft. Als ich gestern Abend Gelegenheit hatte, mit Frau Agnes Berger, der Projektleiterin, und dem Ausstellungskurator László Böröcz einen Vorabrundgang durch die Ausstellung zu machen, strömten die unterschiedlichsten Empfindungen auf mich ein. Ich bin kein Kunstkritiker, aber Sie werden mir spätestens nach Ihrem eigenen Rundgang bestätigen, dass es die ungewöhnliche Vielfalt der künstlerischen Handschriften und die gleichzeitige Einheit des humanistischen Bekenntnisses der 50 Beteiligten aus Ungarn, Israel, Südafrika, den USA, Deutschland und anderen Ländern ist, die aus der Ausstellung über eine im Grunde kleine, wenn auch besonders bedrückende Episode in der Shoa einen weithin hörbaren Aufschrei macht: Seid Menschen! Lasst das nie wieder zu!

Es sei mir noch gestattet, auch auf ein sehr persönliches Gefühl hinzuweisen, das mich bei der Ausstellung überkam. Postkarten, keine künstlerischen, ganz normale, wie die über der Treppe hängende, waren auch in meiner jüdischen Familie Schicksalsboten. Ich war 13 Jahre alt, als ich meine Mutter in Leipzig zum Sammelpunkt für den Transport in das KZ Theresienstadt bringen musste. Wir nahmen weinend Abschied und gingen mehr oder weniger davon aus, er sei für immer. Nach zwei Tagen kam aber eine Postkarte, in der meine Mutter mit für mich erstaunlich fester Hand schrieb, es gehe ihr gut, sie sei auf einer langen Bahnfahrt und ich würde wieder von ihr hören. Das wurde erst wahr, als sie im Juni 1945 als Überlebende zurückkehrte. Die SS-Leute hatten allen Beteiligten vor der Abfahrt solche Karten diktiert. Auf dem Transport wäre das überhaupt nicht gegangen. Da waren sie in Viehwaggons mit je 50 anderen zusammen, und die Waggons blieben bis zur Ankunft in Theresienstadt tagelang verschlossen.

Den Bruder meiner Mutter hatte es auf den Hapag-Überseefrachter, die „St. Louis“, verschlagen, die 1939 nach einer Odyssee mit 900 deutschen Juden an Bord nach Kuba fuhr, aber dort zum Abdrehen und zur Heimkehr nach Europa gezwungen wurde. Erst im letzten Moment nahmen England, Frankreich, Holland und Belgien die Verzweifelten auf. Hamburg wäre der sichere Tod gewesen. Aus der französischen Hafenstadt Boulogne-sur-Mer schrieb mein Onkel kurz vor Kriegsbeginn, und doch werde alles gut gehen, bald werde er Frau und Kind, meine damals vierjährige Cousine Ruth, wiederfinden. Mit Baron Rothschilds Hilfe gehe es dann in die Freiheit, nach Amerika. Das war die letzte Post von ihm, denn er konnte aus Auschwitz nicht mehr schreiben, nicht einmal eine Lügenkarte. Er wurde am Ankunftstag ermordet. Auch diese persönliche Verbindung macht mir die Ausstellung unserer ungarischen Freunde zur Herzenssache. Ich habe die Aufgabe gern übernommen, sie zu eröffnen und wünsche ihr, auch im Namen des Jüdischen Kulturvereins, vollen Erfolg.